Az önkéntelen keresztvetés a harangszóra olyan természetes mozdulat volt a hajós és vérei számára, amilyen talán még a Vatikánban sem. Félelmetes hit élt ezekben az emberekben. Kimondatlan és kimondhatatlan hit – ha egyáltalán lett volna számukra megválaszolatlan kérdés, talán az lett volna: miben hisznek?
Az ősanyában hittek. A Szűzanyában, a rég elveszett ázsiai bölcső fölött ringó emlőkben, az anyai gondviselésben, amiért a mai napig azt mondották tüsszentéskor egymásnak az öregek: Mária, segíts.
A sorsban hittek, a végzetben, amely megőrizte és megtartotta őket rejtélyes módon, rokontalanul és gőgösen, a jövő minden ígérete nélkül.
Egymásban hittek, a családban, a rokonokban és a barátokban: mindenkiben, aki csak kicsit is olyan magukféle volt.
Önmagukban hittek, mert tudták: segíts magadon... és tudták, hogy akinek az Isten hivatalt ád... és tudták, hogy a kutya is a dombra szarik, és tudtak még vagy ötezer ilyen bölcsességet, amelyet más népek is ismertek, de itt nap mint nap megélték ezeket.
Hittek a történelemben. Hitték, hogy nem lehet ok és hivatás nélkül élni ezer éveket. Hitték, hogy nem volt véletlen a turulmadár, a sávos zászló, nem voltak azok a királyokkal kötött, és folytonosan megszegett egyezségek. Hittek abban, hogy mindennek célja van, s e cél nem lehet más, mint e nép egyetemes és kiválasztott boldogulása.
Hittek a jelképekben. A Napban, a Holdban, a fenyőkben. A fába faragott nyolcágú csillagokban. Az álmokban és a hullócsillagokban, a Tejútban és az egymásba folyó ágak motívumaiban.
Hittek az erényekben. A barátságban, a hűségben, a szeretetben. A szerénységben és az igazmondásban. Hittek minden olyanban, ami könnyebbé és emberhez méltóbbá tette a hétköznapi életet.
E hit belső hit volt, ami nem mindig került alkalmazásra. Hiszen végső soron gyanakvó nép volt ez, amely különbséget tett a helyes tudás és a helyes élet között. Más nép fiai ezt meg sem értették volna.
Ne azt tedd, amit én teszek. Tedd azt, amit én mondok.
Hát ilyen az én népem.
Példamutatás nélkül élhetek. Számukra fölösleges a személyes élet – egyszerűen a személyes élet maga furcsa és érthetetlen, tehát nem méltó hosszas következtetések levonására.
Azt mondják: túl rövid arra, hogy egészen komolyan vegyük. Ahhoz is túl rövid, hogy ne vegyük egészen komolyan.
Mindez azonban egyéni belátás kérdése.
Fogas kérdés ez, különösen olyankor, amikor a kupában vöröslő bor színessé teszi a világot, s a női keblek kívánatosak. Olyankor se könnyebb, amikor se bor, se kebel.
Úgy tekintünk hát mindent, amilyennek látni véljük. A valóság mindenképp mögötte lakozik: de elég ezt tudni. Az ember – micsoda ajándék ez! – nemcsak tudatból áll. Hús, vér és kívánság. Ösztönök, hajlamok, és az örökösen felmentő gondolkodás. Mindez mindenkinek része. A tudás... elég ha van, és elég ha elismerjük a létezését.
Nem az a fontos, amit cselekszem; a fontos az, hogy tudom-e, mit cselekszem?
Hát ezért vagyok az, aki vagyok.