Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.
No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiabálni, csak azt, hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
– Bizony kár – sóhajtozták az emberek –, mert többet ér egy nyár száz télnél.
– Ohohó, ohohó! – sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.
– Ugyan minek is teremtette a jó Isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
– Hihihi, huhuhu, hahaha – kacagott be Tél apó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.
– Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet! No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, szedte-vette sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek közé nem ért, ahol a madár se jár. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
– Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót!
– Csak azt lesd! – nevettek az emberek. Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldását.
– Siessünk, emberek – biztatták egymást –, míg Tél apó megint a nyakunkon nem ül.
Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csak úgy szórta a szikrát, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.
– Nini – örvendeztek az emberek –, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.
Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.
– Szánj meg, szánj meg, Tél apó – meredeztek a poros levegőbe sorvadt ágaikkal a fák –, mert elveszünk nálad nélkül! Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
– Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér hótakaróval.
Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal, ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha, fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.
– Nincsen vetés, nem lesz kenyér! – sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekingettek a magas hegyek felé, hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó...
De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet, de nem is ettek a másikban kenyeret! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
– Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár? Tél apó jókedvűen nevetett és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem – hogy emlékezetes legyen a lecke – sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt. Pedig, ugye, kár?