Kik veszik körül a betlehemi jászolt? Nem a történetit, a valóságosat, hanem azt, ami a századok során a képzőművészeti alkotásokban realizálódott? Valamennyien ismerjük őket: az angyalokat és a csillagot, a barlangot és a barmokat, a pásztorokat és a térdeplő három királyt. S tudjuk azt is: a valóságban némileg másképp történt. A képzelet kikerekítette és átalakította a valóságot.
De épp ez az érdekes: hogy mivel övezte körül a képzelet az Evangélium beszámolóját? Mit és kiket állított a karácsonyéj bölcsője köré?
A teljes létet. A teremtő Isten köré a teljes teremtett valóságot. A csillag: a kozmosz küldötte, minden csillag nevében. Az angyalok: a láthatatlan erők és szellemek képviselői. A barlang: a föld, amely szívéig megnyílt az Újszülött fogadására. (Vele a föld öle van jelen: melegével és minden terményével.) A barmok: az állatvilág. A szalma (ugyanaz, ami a barmok párája – lehelete): a növényvilág melengető jelenléte. A pásztorok és a királyok: az egész emberiség.
Ebben a legendás együttesben némán az is benne van – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy Jézus a megtestesüléssel közvetve az egész teremtett világot magára öltötte. Az emberi testtel az egész anyagi világgal való testvéri összefüggést, a test egyetemes súlyát, az anyagnak egyetemes köntösét, amelyet a nehézkedés roppant öltései fognak egybe.
Az emberiség ezzel nemcsak tulajdon életét, hanem magát az egész létet is a Kisded vállaira helyezte. Jászolábrázolásával így vall, erről tanúskodik maga az ember.
Ez tehát az elmúlt századok tanúsága. De mit rakhatunk mi a jászol köré? A kérdés zavarba ejtő. Mert ha szétnézünk: látjuk, hogy szinte semmit a korunk jelképei közül.
Mégis, azt hiszem, emiatt nincs okunk a nyugtalanságra. Az előző korszakokban sokkal hosszabb volt egy-egy tárgy, egy-egy foglalkozás sorsa, szükségszerűen plaszticitása (szemléletesség) is. Gyermekibb volt a világ, egyszerűbb és képszerűbb, szemléletesebb.
De hiszen nem is ez a lényeges. A döntő: a szeretet és a hit, a felismerés, mely a létezés egészét a megtestesülés köré tömörítette, könyörgő és védelmező gesztussal, ahogy az eleven tenyér óvja a gyertyalángot.
És itt már lényegbe vág a kérdés: vajon életünk, létünk, szívünk és agyunk, érzelmeink és felismeréseink egészével fogadjuk-e, vesszük-e körül mi is e változatlanul nagy pillanatot, az isteni szeretet megtestesülését? És meghoztuk-e, itt van-e a marék szalma, mit tudatunk és ismeretlenjeink didergő fennsíkjáról összehordtunk az Ő melengetésére?
Mert nem is lehet Őt másképp szeretni és másképp befogadni, mint ahogyan azt a régi korok tették, belehelyezve Őt a kozmosz szívébe.
Jézus mindenünkre igényt tart, és nekünk is mindenünkkel együtt kell hozzáhajolnunk. Marék szalmánkon csak így kaphat lángra az isteni szeretet tűzvésze.
