Gyakran szembesülök azzal, hogy az emberek sokkal inkább rá vannak hangolódva a negatív dolgokra, hangsúlyozottabban érzékelik a hiányokat, míg a jó dolgokat természetesnek, magától értetődőnek könyvelik el – mint ami jár nekik. Pedig, ha naponta számba tudnánk venni mindazt, amit ajándékba kaptunk Istentől és egymástól, sokkal kiegyensúlyozottabbak, elégedettek lehetnénk.
Manapság hálaadó napként jó esetben csak az év utolsó napját tartjuk számon, bár ez akár napi gyakorlat is lehetne, mert ezáltal mélyülhetne el a kapcsolatunk azzal, akinek elsősorban hálával tartozunk – Istennel –, és egymással is.
Ezt tapasztalom a családomban, valahányszor az esti elcsendesedés, közös ima alkalmával egy égő gyertya mellett időt szánunk arra, hogy köszönetet mondjunk Istennek és egymásnak. Ilyenkor számba vesszük az aznapi eseményeket, megkeressük, hogy mi az, amiért hálásak lehetünk. Így próbáljuk kialakítani magunkban és gyermekeinkben a hálás lelkületet, próbáljuk velük is megértetni, hogy egyáltalán nem természetes az, hogy reggel fel tudtunk kelni az ágyból, mert ez sokaknak ma nem adatott meg. Mint ahogyan az sem magától értetődő, hogy napközben eljutottunk oda, ahová szerettünk volna, ugyanis sokaknak – bár nagyon szerették volna – ez nem sikerült.
Az elmondott köszönetek között általában elhangzik: „Köszönöm, hogy ma nem voltunk betegek.” A hároméves Anna lányunk szokta ezt megfogalmazni őszinte, gyermeki egyszerűséggel. Ha a nap folyamán erre nem jutott elég idő, figyelem, akkor ilyenkor szoktuk kifejezni az egymás iránti hálánkat is. Így nem tudunk észrevétlenül elmenni amellett, hogy az esetleges napi bosszúságok mellett sok jó dolog is történt velünk, tehát van, miért köszönetet mondani, hálát adni.
Szeretnénk mélyebb kapcsolatot kialakítani valakivel? Fejezzük ki hálánkat iránta. Ha eltávolodtunk feleségünktől, férjünktől, gyermekeinktől, írjunk nekik bátorító üzenetet, vagy mondjuk el nekik, a szemükbe nézve: „Hálás vagyok érted, mert ...” vagy „Köszönöm neked, hogy...”
Ugyanezt megtehetjük Istennel is, különösen most, az év utolsó napjaiban. Talán nem nehéz belátnunk, hogy igazából mindenünk, amink van, vagy aminek örültünk egész évben, ajándék Istentől: házastársunk, gyermekeink, barátaink, munkánk, egészségünk, anyagi javaink. Egy alkalommal, amikor erről beszélgettem a gyermekeimmel, a kiskamasz fiam megkérdezte: „De hogy is van ez? Azért a pénzért, amivel megvesszük a mindennapi betevőt, vagy a szükséges ruházatot, ti megdolgoztatok.” Ezzel igazából azt akarta mondani, hogy mindezt nem Istentől kaptuk. Elmondtam neki, hogy ez igaz ugyan, de az erőt, az egészséget ahhoz, hogy dolgozhassunk, azt mégis csak Isten adta.
Így nyer értelmet az is, amit Pál apostolnak a tesszalonikiaknak írt első levelében olvashatunk: „Mindenért adjatok hálát, mert ezt várja Isten mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1 Tessz 5,18)
Valóban mindenért? – tehetnénk fel a kérdést. A minket ért nehézségekért, a szenvedésekért, a betegségekért, a veszteségekért is? Hát hálát lehet adni egy betegségért vagy egy szerető családtagunk haláláért? Talán érthetőbb lesz mindez, ha így fogalmazunk: minden körülmény között adjatok hálát Istennek, mert ő a rosszból is jót tud kihozni. Amikor sok minden rosszul alakul az életünkben, akkor is hálára indíthat annak tudata, hogy az Úr a mi szabadító Istenünk. Nem vagyunk egyedül, Ő nem hagyott el minket, átsegít a nehézségen. Ezeket szem előtt tartva tekintsünk vissza a 2017-es esztendő történéseire, és engedjük, hogy a hála érzése eltöltsön minket.
Kertész Mária,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
