Farcádi Botond
Valósággal kutakodnunk kell környezetünkben, ha derűlátásra vagy reményre okot adó történésekre, helyzetekre összpontosítva akarjuk kezdeni az új esztendőt. Sem romániai adófizetőkként, sem a centenáriumára készülő országban élő magyarokként nem látunk túl sok bizakodásra feljogosító eseményt és körülményt, ismét igaznak bizonyul a régi bölcsesség, mely szerint csak magunkra számíthatunk. Erőt talán csak az anyaország irántunk való viszonyulásából meríthetünk – nem szabad azonban felednünk, hogy eme egyre erősödő kapcsolat is új kihívások elé néz az idei évben.
De lássuk csak, miként indul 2018 a romániai adófizetők számára. Gazdasági-szociális vonatkozásban nagyszabású adóügyi átalakítással, melyről egyelőre az látszik, hogy az államon kívül senkinek sem jó, de legalább jó nagy zűrzavart okoz. Aggodalomra ad okot az is, hogy fenntarthatatlannak tűnik a kizárólag fogyasztásra alapuló gazdasági növekedés, továbbra sem látszik, lesz-e fedezet a béremelésekre, az infláció máris megugrott, az euró árfolyama kezd elszállni, a kamatok hirtelen nagyon gyors növekedésnek indultak – inkább tűnik ez újabb válság előszelének, mintsem gazdaságpolitikai bravúrnak. A gondokat csak tetézi, hogy az igazságügyi törvények átgyúrása után a nagyobbik kormánypárt egész pályás letámadásba lendült, s ha a már elfogadott jogszabályok kapcsán lehet is azzal érvelni, hogy egyebek mellett az ügyészi túlhatalom korlátozását, a titkosszolgálatokkal való összefonódás felszámolását célozza – a büntetőjog módosításáról szóló javaslatokról messziről lerí, hogy egy korrupt bűnbanda szánalmas próbálkozása bőrük mentésére. Nem csoda hát, ha az új esztendő is úgy kezdődött, ahogy a régi véget ért: kormányellenes tüntetésekkel.
Túl sok jóra, jogaink bővítésére romániai magyarokként nem számíthatunk. Megvalósítások, komoly eredmények felmutatásának hiányában a centenáriumi rendezvények alighanem nacionalista szólamok pufogtatásában merülnek ki. Sem a kormány-, sem az ellenzéki oldalon nincs olyan párt, amely tárgyalópartner lehetne a magyarság számára fontos ügyek rendezésében, ráadásul az RMDSZ sem tudja a mérleg nyelve szerepét eljátszani: a szociáldemokrata-liberális szövetségnek a magyar képviselők nélkül is megvan a parlamenti többsége, a jobboldali alakulatok pedig a magyar szervezettel együtt sem tudnának – vélhetően nem is akarnak – kormányt buktatni.
Bizakodásra ezért gyakorlatilag csak nemzetpolitikai dimenzióban lehet okunk: a magyar összetartozás egyre inkább megmutatkozik mindennapjainkban, Budapest mindinkább jelen van életünkben, ma már szinte nincs társadalmunknak olyan ágazata, ahol ne érvényesülne ez a szemlélet: egyre több és egyre erősebb szálak kapcsolják össze az anyaországot az elszakított nemzetrészekkel a kulturális, egyházi, sport-, civil, gazdasági, szociális életben egyaránt. E tekintetben új kihívást hoz a 2018-as esztendő, hiszen Magyarországon parlamenti választásokat tartanak – és rajtunk is múlik, hogy a nemzeti összetartozás erősítését tettekben is vállaló politikai erők győzedelmeskedjenek.
