Töretlen optimizmussal vághatunk neki az új évnek, mert szerencsére fogalmunk sincs arról, mit tartogat számunkra. Tavaly év elején is így voltunk, aztán most utólag láthatjuk, hogy mit is hozott. Pedig most egy éve is reményekkel telve vágtunk neki, mint kutyaszán a hómezőnek. Aztán elég döcögősre sikeredett, úgy, hogy optimizmusunk töréseket szenvedett. Most már az emberek 70 százaléka véli, hogy nem jó irányba megyünk. Pedig micsoda kilátásaink voltak!
De vegyük sorra az eseményeket.
Januárban Amerikában új elnököt iktattak be, Trumpot, és úgy nézett ki, hogy baráti viszonyt fog ápolni Putyinnal, minden oroszok elnökével. Előre ittunk a medve bőrére, abban reménykedve, hogy kitör a világbéke. Gratuláltam is volna ehhez Trumpnak, csak sajnos nem hívott meg elnöki beiktatására Washingtonba. Aztán addig bizgerálták azzal, hogy az oroszok beavatkoztak az amerikai elnökválasztásokba, hogy ő is visszafogottabbá vált a fegyvergyártók nagy örömére, mert milyen katasztrófa támadt volna, ha ezek ketten elszívják a békepipát. Bizony a fegyvergyártók szívhatták volna a fogukat. De aztán hamvába halt a világbéke terve, és Trump hamuba sült ígéretekkel és fegyverszállítási szerződésekkel tarisznyájában elindult szerencsét próbálni a világpiacra. És árulta a fegyvereket, mint kofa a petrezselymet a zöldségpiacon. Elnökünk, Iohannis is találkozott vele, be is vásárolt nekünk négymilliárd euróra. Putyin, mivel neki nem sikerült közel kerülnie az amerikai elnökhöz, bánatában ellátogatott februárban Orbán Viktorhoz, de ő nem fegyvert, hanem atomerőművet adott el a magyaroknak. Azután a mi külügyminiszterünk is tiszteletét tette Budapesten magyar kollégájánál. Úgy látszott, javul a két ország közti viszony, akkoriban a románok 72 százaléka elfogadta volna még azt is, hogy magyar szomszédja legyen! Aztán hála a honi politikai ködevésnek és hírközlő szerveink objektív, magyarellenes vitustáncának, oda fajult a dolog, hogy év végére alaposan megcsappant a magyarok elfogadottsága.
De ne feledkezzünk meg a többi belpolitikai eseményről sem.
Szép hazánkban a tavalyi új esztendő új kormányt is hozott, amely egy szép téli éjszakán – új seprű jól seper alapon – a más zsebében turkáló országnagyok érinthetetlensége védelmében suttyomban el akarta törölni a régi, avítt igazságügyi törvényt a hírhedt 13-as sürgősségi kormányrendelettel. Errefel élénk tiltakozási hullám indult el ennek megakadályozására. És az emberek mellé még kutya is került, amely Jön, hogy vonítsak! táblával vonult fel Bukarest utcáin. A 13-ast visszavonták, mert úgy látszik, mégsem volt annyira sürgős, hiszen az igazságszolgáltatás malmai is lassan őrölnek. Viszont nem felejtették el, s év végén újra terítékre került, ekkor már mint törvénykezdeményezésen a parlamentben csámcsogtak rajta, és a többség szorgalmasan szavaztatta meg az üdítőbbnél üdítőbb cikkelyeket az ellenzék vonítása közepette.
Ámde ne vágjunk a dolgok elébe. Jött a tavasz, az április, amely elég hidegen viszonyult hozzánk. Vártuk a meleget, és úgy elment a diótermés az áprilisi fagyokkal, mint a tavalyi hó. A hideg tavasz ellenére meleg fogadtatásban részesítettük az Európai Bizottság elnökét, Jean-Claude Junckert, aki a légkört felmelegítendő vallotta, hogy majdnem szerelem, amit érez irántunk, és úgy osztogatta a forró puszikat politikusainknak, mint sztárceleb az autogramokat.
A nyár is megérkezett lassan, és hosszú, forró volt, valószínű, a globális felmelegedés miatt. Az amerikai elnök bejelentette, hogy nem tartja be a párizsi klímacsúcs követelményeit, és Amerika nem fogja csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást a korábbi ígéreteknek megfelelően. A mostani ottani hideg időjárás is malmára hajtja a vizet (ha az meg nem fagy), mert náluk a legtöbb északi államban hatalmas havak, farkasordító hidegek dúlnak, és Trump most azzal érvel, hogy ha nem lenne globális felmelegedés, akkor még hidegebb lenne.
De nemcsak ő vigyázza népe és Amerika sorsát, hanem a mi elnökünk, Iohannis is, aki a nyár közepén tiszteletét tette a nem létező Székelyföldön. És nem lehet azt mondani, hogy üres kézzel jött, hiszen hozott nekünk egy román zászlót is, cserébe egy székely lobogóért, amit itt akartak kezébe nyomni, s amit nem is mert megérinteni, félvén, hogy esetleg hazaárulónak néznék, mert egyszer korábban az amerikai nagykövet is kapott egyet, lefényképezték vele, és majdnem nemkívánatos személlyé nyilvánították.
Jött, látott és (nem) győzött (meg). Pedig megválasztása után még egy darabig sokan énekelték a zsoltár szavával: Tebenned bíztunk megválasztásodtól fogva.
De mintha potyára vetettük volna belé bizodalmunkat.
(folytatása következik)