Álltak és nézték egymást. Akkor látta Előd, hogy nagyapám szeméből folyik a könny, de furcsamód csak az egyikből, végig az arcán. Intett, hogy ezt ne, ő is volt börtönben, tudja milyen, de nagyapám értetlenül nézett rá. Húsz percig nézték egymást, nem mondhattak semmit, de megnyugtatta őket a puszta jelenlét is. Nagyapám tekintetével bátorítani próbálta Elődöt, hogy minden rendben, ne adják fel, mert sokan dolgoznak értük odakinn... Kézzel megpróbáltak integetni egymásnak, de rájuk förmedtek az őrök, hogy az beszélő, nem mutogató, beszéljenek, de csak románul. Letelt a húsz perc, Elődöt visszavitték, de tudta, hogy nagyapám minden beszélőre el fog menni, akkor is, ha soha egyetlen szót sem szólhatnak egymáshoz.
Nem azért folyt nagyapám könnye, mert sírt, hanem, mert közben otthon a faluban kiderült, hogy kik verték a rendőr Liviut valójában, nagyapám ezt szóvá is tette, és odacsaptak neki ostorral. Elszakadt a könnycsatornája, és mindig folyt a könnye. Háromszor is megműtötték, de egyszer se sikerült. A szeme száraz volt, de az arcán futottak le a cseppek. Persze, Előd ezt nem tudhatta, ő csak azt tudta, hogy ő ártatlanul ül, és várta, hogy kiderüljön az igazság.
Öregapám a beszélőre mindig vitte az ötkilós csomagot, és a csomagban becsempészte az Elődékről szóló újságcikkeket. Onnan értesültek, hogy kint sokan küzdenek értük, és hogy az ügyvédek a Strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordulnak majd az ügyükkel. Előd egyszer át akarta küldeni a többieknek is a cikket a borbéllyal, mert Szamosújváron sem voltak egy cellában, de a borbély valami szabadulási kedvezmény reményében beárulta. A cikket elkobozták, és attól kezdve minden csomagot szétszedtek, a cigarettaszálakat is eltörték, hogy nincs-e benne összecsombolyított újságcikk. A csomagokat Előd úgy kapta meg, mintha az egerek szétrágták volna. Szamosújváron legalább jó víz volt, nem úgy, mint Margineni-ben. A cellában volt csap, lehetett inni, mosakodni, mégis tetvesek voltak, mert a százéves matracok tele voltak ruhatetűvel, azokat onnan nem tudták kiirtani.
 *
Harmadik éve voltak már benn, mikor 1993 nagypéntekén kinyílt a vasajtón a kisablak, és beszóltak Elődnek, hogy látogatói vannak. Új ruhát kapott, előtte megfürödhetett... A találkozóra egy külön teremben került sor. Mind a négy oroszhegyi rabot elővezették. A rabok is végignéztek egymáson, mert már jó ideje nem találkoztak, csak a falon meg itt-ott üzentek egymásnak. Szemben velük Bokor Péter szenátor, a történész-politikus-jogharcos Katona Adám és Szalontai Barnabás ferences atya. A rabok mögött ott voltak a magyarul tudó besúgók, így nem beszélhettek semmiről, csak annyit közölhettek, hogy jól bánnak velük, hiányt nem szenvednek semmiben.
Semmi konkrét nem történt ott akkor, de mégis, attól a naptól kezdve enyhültek a körülmények. Ment nagyapám beszélőre, és beszélhettek magyarul, néha ordítoztak az őrök, mert nem értették, mit beszélnek, és érteni akarták, de ők attól magyarul beszéltek...
Nagyapám kérdezte Elődtől, hogy milyen volt a mise, amit az érsek úr celebrált nekik a börtönkápolnában nagypénteken. Előd azt válaszolta, hogy nekik az érsek úr nem celebrált semmit. Ezen nagyapám meglepődött, mert ő úgy tudta, hogy sikerült az érseknél kijárni, hogy misézzen a székely raboknak.
Utólag aztán megtudták, hogy bent járt az érsek, misézett is, csak a börtönőrök nem őket vezették elő, hanem más rabokat, akikre azt mondták, hogy ők lennének azok. Az érsek meg nézte, hogy mennyire megkövült a szívük, mennyire nem tudnak a misére hangolódni, nem mondják vele az imákat, azt is elfelejtették, hogy mikor kell letérdelni meg felállni. Szomorúan ment ki, hogy hívei mennyire feledték Krisztus követését, pont ott, a szabadságuktól megfosztva, ahol a legnagyobb szükség van a hitre és a reményre. Az érsek nem jött rá, hogy román raboknak miséz, akiknek fogalmuk sincs, hogy egy katolikus misén mikor kell térdelni, felállni, leülni, csak bohóckodtak ott, magyarul egyik sem értett.
 *
Az őrök is vittek újságokat Elődéknek, csak éppen azokat a román nacionalista újságokat, amikben arról írtak, hogy a milicista fejét levágták és azzal labdáztak. Mondták, hogy nem igaz, de azt mondták az őrök, hogy ha az újság írta, akkor igaz. Kivették a cellából, és jól megverték. Úgy állították be őket, mint akik tudatosan, szisztematikusan irtják a románokat, amikor csak alkalmuk adódik rá. Románölők voltak úgy, hogy soha nem öltek embert. A tényekhez hozzátartozik, hogy Székelyföldön a forradalomban hat milicistát öltek meg: három románt, három magyart. Senki nem válogatott náció szerint. Pont így jött ki, fele-fele.
Előd kérte Szamosújváron is, hogy dolgozhasson, papíron kijuttatta a kérelmet Iliescu elnöknek címezve, de nem érkezett válasz. Mentek Bukarestből ellenőrzésre, kérte szóban is, hogy vegyék ki dolgozni, de még rászóltak a börtönparancsnokra, hogy erre láncot tesztek s bilincset. És a parancsnok rá is tetette. A kezére, lábára bilincset, és ezt összeköttette lánccal. Sokszor naphosszat feküdt a hideg betonon. Volt olyan hét, hogy minden nap ott feküdt. Fűtés nem volt a cellában. Pontosabban a három év alatt kétszer volt egy-egy órára. Egyszer télen, egyszer meg nyáron. Egyszer összeszámolta: nyolc hónapot és kilenc napot volt láncra verve.
Elődék egyik becsempészett újságból tudták meg, hogy ügyük Románia határán kívülre került, de még Magyarországén is kívülre, már a Strasbourgi Emberjogi Bíróság előtt van, sok ember küzd értük, a tengerentúlon is, s Románia az Európai Unió felé kacsingatva kezdett hajolni egy színlelt igazság felé. Olyan hírek érkeztek be, hogy hamarosan megszabadulnak. Három évet már leültek, de amikor feltünedezett a szabadság lehetősége, annyira lelassultak a napok, hogy nem akart az óramutató haladni, de nem nyílt az ajtó se, csak sétáltak fel-alá a cellában, és úgy érzékelték, mintha az örök időben mennének a semmi felé. A puszta hitük maradt, s ami mindig eszükbe jutott, hogy ők ártatlanul ülnek ott, és előbb-utóbb csak eljön az igazság pillanata.
*
Annyit hitegették őket, minden pozitív változás nélkül, hogy már azt hitték, a tizennyolc évet napról napra le kell üljék. Meg is fogadták, mikor ’93 karácsonyára nem engedték ki, hogy ha kell, óráról órára leülik a tizennyolc évet, de nem szerzik meg azt az örömöt senkinek, hogy összeomlanak. Elszántak voltak. Három évig nem vitték ki sétára, már csak tizenöt volt hátra. Ha tizennyolc évig nem látnak napot, akkor tizennyolc évig nem néznek. Aztán másként történt.
1994. március 23-án sétáltak fel-alá a cellában, szólt a bukaresti rádió a difuzorban, és egyszer csak hallotta Előd, hogy olvassák fel, kik kaptak kegyelmet, és hallja a nevét román akcentussal, hogy VASZ KISZ ELŐD, fülelni kezd, hogy jól hall-e, s hát hallja a többiekét is. Nem is emlékezett később, hogy örömében vagy dühében kapott-e rohamot, de elkezdte rúgni az ajtót, ütötte ököllel is, és üvöltötte, hogy engedjenek ki, mert szabad vagyok, engedjenek ki, keményen káromkodott, és szidott mindenkit, aki az ajtó túloldalán volt, a vasajtó azonban nem engedett. Szétdobálta mindenét a rabok között, állt és várta, hogy kinyíljon az a rohadt vasajtó, de az őrök tagadták a közkegyelmet. Tagadtak mindent. Ez nagyon felbőszítette Elődöt. Egy hétig tagadták, amit a fülével hallott, de őt már nem tudták elbizonytalanítani. Egy hétig semmit nem evett, nem aludt, éjjel-nappal sétált a cellában.
Egy hétre rá, nagypénteken reggel nyolckor ment az őr, hogy készítheti a csomagot. A csomag már rég készen állt. Ő maga volt a csomag. Semmit nem akart magával vinni, a tetveket is otthagyta a cellatársainak, hogy szaporítsák...
Volt azért valami, amit nem szeretett volna elveszíteni, mégis meg kellett semmisítse. Két füzetet írt tele titokban, mindazt leírta, ami velük történt, és tervezte, hogy kijuttatja, de a szabadulás hírére megsemmisítette, mert mielőtt kijön az ember, még a seggébe is benéznek, nem visz-e ki valami titkot az anusa vörös falára írva. A füzeteket laponként megette, minden egyes tintaceruzával írt betűt elfogyasztott, de mind ott volt a fejében, minden szó abban a sorrendben, ahogy leírta a félhomályban. Elhatározta, hogy ha kijön, újra leírja, mert rengeteg tanulság volt benne, és azt szerette volna, ha a következő generáció nem jár úgy, mint ők.

Csender Levente

(folytatjuk)