Amióta félszememre megvakultam, s a jobb fülem hallása odalett, a napi hírbefogadást úgy intézem: fél szemem a számítógépen, fél fülem a tévén. Ha olyant hallok, ami megfog, mert baj van Köpecen, mindkettővel odacélzok. Az ép eszem megkapja az információt teljességében, jöhet a viszonyulás: „ ide veled, régi kardom!”. Most rostálok: nem kapom fel a fejem minden szenzációra, csak arra, ami oszt vagy szoroz.  „A minőség nem számít, csak jó legyen és sok.”
Terrorcselekmények. Súlyos szavú személyiségek – pápák, államfők – szólalnak meg, döbbenten értesülnek a történtekről, kifejezik részvétüket, elmondják, minket megfélemlíteni nem lehet, még nagyobb elánnal fogunk harcolni – ki ellen? –, tűvé teszünk mindent... Magas szintű tárgyalásokon kikerülhetetlen téma a terrorveszély. Senki nem meri mondani, nem érintett, még lekopogva sem, hol itt, hol ott csap le. Szükségszerűségét tagadják a tagadás tagadásával dialektikusan. Nincs összefüggés a sörivás és a pisilés között.
Történelmi folyamat vagy mi a nyavalya a ludas, hogy szinte a semmiből megjelent? Sátán mindig volt, amióta égből jön az áldás, végezte a dolgát, de áldozatait nem kísérte haza, mint az öngyilkos merénylő. A terrorcselekmények összes áldozatainak egyharmada öngyilkos merényletek következtében vesztette életét. Velük szemben a vitézség mit ér? Élj készültségben, ne merészkedj az utcára. A hírek okozatról szólnak százszor, okról ritkábban. Száz szónak is egy a vége: stop.
A terroristákat meg kell semmisíteni, s akkor minden „oké” – sürgetnek; reméljük, nem gondolják komolyan. Ez történik, s megvan az eredmény: sokasodnak a „céltalan” robbantások, mint eső után a mérges gombák. A katonai létesítményeket és a nagyokat védik, mégis megközelítik őket lábujjhegyen – próba,  szerencse. Otthagyják a fogukat, de sebaj, nem jelszó a „pénz vagy élet”, köpnek mindkettőre. Robbantanak, ahol tudnak, jóváhagyás nélkül.
Akik nem hisznek a véletlenekben, az ok-okozat törvénye keretében keresték az okokat és megtalálták. Nem volt  nehéz, a delikvensek a világ szeme láttára jöttek-mentek a helyszíneken. Elismerik, ott voltak, de az égadta világon semmi olyant nem csináltak, ami valakit is feljogosíthatna, hogy ilyen faramuci válaszokat adjon. „Én, miért?” – tárják szét kezüket hüledezve és kikérik maguknak. Mi sem gondoltuk, hogy ilyen színjátszó helyzetbe sodródunk.
A célszemélyek  a  barátaink lennének, akik áldozatot nem kímélve hordják szét a világban a demokráciát és az emberi jogokat. Különös figyelemmel az olajtól csúszós utakra. Csalódottak, ha kosarat kapnak. Kiegyeznek, akivel lehet, akivel nem, úgy jár, mint Kadhafi. Bombapremiereket tartanak az Isten szórakoztatására. Szivárványívű intézményes rendszerekben gyönyörködünk, a vége alatt kincs lapul.  Tudjuk kívülről, félig belülről, a fülünkön be, a könyökünkön ki: új világrend, globalizáció, új gazdasági mechanizmus, iszlám állam, terrorizmus, integráció, migráció, multikultúra, és folytathatnánk. A bombázókkal párhuzamosan egekbe emelkedett a gyógyszer- és a fegyverkereskedelem. A gyógyszernek beteg kell, gondoskodnak ők róla, a fegyvernek ember kell, ki nem hallgat jó szóra. Dühüket  a  muszlimok gyilkolásba fojtják. Az okoknak isszuk a levét, az okozat csattan a hátunkon.
A II. világháború óta, „békeidőben” tízmillió ember vesztette életét konfliktusokban. A  béke  áldozatai…, elnézést, suta  poén, a többség „rendes háborúk” áldozata, ami nem terror, természetes velejáró.
Bosszantó, házi készítésű rongy szerkezet miatt hagyni itt a kedvenc szarvasagancs-nyelű bicskát s a kovácsoltvas álmokat. A muzulmánokat legalább egytonnás bomba szabadította meg a földi nyomorúságtól.
Úgy kezdődött, hogy visszaütött – az óra. Ok nélkül nincs újszülött.
Tüntetés. Nemrég Barcelona utcáin láttam tüntetést a javából, faltól falig, a tűt nem lehetett volna leejteni. 1992-ben írni akartam tüntetésről. Torgyán József helyezte kilátásba: egymillió paraszt élén jelenik meg a Parlament előtt. (Később agrárminiszter lett. Egy képviselő a kezébe adott két kalászt, s megkérdezte tőle, mik azok, mi a különbség a kettő között. Nézte, nézte: „ez, kérem szépen, élet”. Ügyes volt, kévével sem lehetett volna sarokba szorítani.) Tüntetésre várva, az esedékes karácsonyról írtam, találgattam, hol fognak elférni. A Kossuth téren aligha. 1956 véres napja helyszínén október  25-én  30 ezren lehettek, s máig nem tisztázott, 75 vagy 1075 ember maradt ott. Az MTI munkatársa így emlékezik: „És ott feküdt Péter. Onnan tudtam, hogy meghalt, hogy szegény valami egészen kifacsart pózban volt, a lába maga alá bicsaklott. Szőkés haja földes volt”.
Félórányira lakom az Országháztól gyalog, tévénézés nélkül is kihallatszik, mi történik a magyar politika fellegvárában... Idegeskedsz? Három ciklussal korábban lovat, puskát, feleséget adtak idegen kézre.
Most egy pártocska hív tüntetni a kormány ellen. Ha nem jönnék öt percen belül, várjanak tovább.
Boldog új évet, boldogabbat, mint amilyen lesz!