Mircea Dinescu érthető elégedetlenséggel állapítja meg, hogy a „forradalom aktájának” állapotára vonatkozó közleményében az ügyészség egy szóval sem említi a Securitatét. Vagy legalábbis csak érintőlegesen: „Vagyis a terroristák nem léteztek. Csak egy szép pszichózis létezett, amit a hadsereg felszereléséhez tartozó bajkeverő eszközökkel okoztak: katonai tűzimitálókkal; ejtőernyődeszant-imitálókkal; rádió-elektronikus eszközökkel a radar átverésére.”
És bár 1989 decemberében egy különféle eszközökkel bátorított és serkentett lázadás mögé bújtatott államcsíny zajlott, a Mircea Dinescu-féle emberek nagyon sokat számítottak, elkötelezettségüket és lelkesedésüket pedig nem kellene kisebbíteni akkor sem, ha ők maguk is szerepet játszottak, még ha nem is tudtak róla. Ők voltak az elsők, akik újra szabadon beszéltek nyilvánosan több millió tévénéző előtt. Bizonyos értelemben a tévében mutatott egész nyüzsgésükkel olyan forradalmat kezdeményeztek, amelyet aztán az összes szabad kiadvány folytatott 1990 első hónapjaiban – több tíz- és százezer példányban, ahogy soha többet azóta.
A nyilvános beszéd forradalma volt, amelynek aztán a politikai gondolkodás felszabadulását kellett volna maga után vonnia.
Következésképpen Mircea Dinescu jogosan elégedetlen, amikor azt látja, hogy az összeesküvés felszínre hozása az ő erőfeszítését és lelkesedését kisebbíti. De a tények azok tények. De Mircea Dinescu megjegyzése a mostani vita kontextusában érdekes. A közügyi minisztérium közleménye, amelyre kitértünk, valóban kerüli az explicit utalást a Securitatéra. Miért? Mert egyáltalán nem könnyű meghatározni a Securitate szerepét a közelmúlt történelmében, és olyan szereppel felruházni, amellyel – látszólag – kikerülhetne az abszolút negativitásból, és ha nem is pozitívvá, de legalább kétértelművé válna. Hiszen ha államcsíny volt, a Securitaténak biztos megvolt a maga szerepe Ceauşescu félreállításában és az Iliescu-csoport hatalomra juttatásában.
Azt mondtam, a forradalom-verzió három évtizedig uralta az emberek elméjét (számos nagyon is egyértelmű bizonyíték ellenére, amelyek már 1990 első hónapjaiban megjelentek), mert az volt az előnye, hogy a román társadalom a valóságosnál jobb képet alakíthatott ki annak alapján magáról, mert megtisztította a múlt szégyenétől, de volt még egy ok. Egy összeesküvés létezésének elismerése implicit módon a Securitate-tisztek érdemének elismerését is jelentette volna. A múlt évszázad kilencedik évtizede végi román társadalom állapotában bárki érdemeket szerzett volna, aki hozzájárult Ceauşescu eltávolításához, annyira ő testesítette meg addigra a gonoszt.
A román társadalom, sajnos, teljesen híján volt a viszonyítási pontoknak, és nem értette meg, hogy a diktátor eltávolítása önmagában véve még nem volt forradalom (főleg a titkos karácsonyi perrel és kivégzéssel), és hogy egy forradalomra valójában éppen attól kezdve kerülhetett volna sor, ahogy azt nagyon is világosan leírta a Temesvári Kiáltvány és az Egyetem tér és nem utolsósorban a történelmi pártok, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt  és Nemzeti Liberális Párt vezetői.
Sajnálatos hamisítás, hogy Iohannis elnök a mai napig fenntartja egy olyan forradalom létezésének képzetét, amelynek nem volt más célja, mint legitimálni a Nemzeti Megmentési Front és Ion Iliescu és – természetesen – a Román Hírszerző Szolgálattá átkeresztelt Securitate hatalmát.
Egy forradalom olyan erőt juttatott volna hatalomra, amely teljesen eltér a korábbitól, azonnal megnyitotta volna a Securitate irattárait, és nyilvános pereket indított volna a kommunista rezsim legbűnösebb ügynökei és együttműködői ellen. A kommunista tábor többi országával ellentétben, ahol a hatalom megosztásáról a tárgyalóasztalnál döntöttek, Romániában azt továbbra is teljes egészében az RKP második vonala és a változás előnyeit opportunistán felmérő Securitate gyakorolta.
Az ügyészség közleményére visszatérve, az a tény, hogy összeállítói kerülik explicit módon megnevezni az összeesküvés kitervelőit és vitát indítani a Securitate szerepéről, arra utal, hogy nem érzik teljesen szabadnak magukat, és a mai napig nincs merszük vagy érdekük nevükön nevezni a dolgokat.

(Forrás: Dw/Eurocom)