Igaz, csak ideiglenesen. Kilépve a szamosújvári börtön kapuján nagyon furcsának tűnt minden. Furcsa volt az is, hogy süt a nap. Három évig nem láttak napot. Újra együtt voltak négyen. Csak pislogtak. Először Barnabás atyát akarták felkeresni, aki bejárt hozzájuk misézni. Barnabás atya is forradalmár volt. ’89 decemberében elővette a régen elsüllyesztett barna ferences csuhát, amit akkor dugott el, amikor a rendet feloszlatták a kommunisták, magára öltötte és végigsétált Szamosújvár főutcáján. Az emberek nézték a furcsa lényt, mert olyant nem láttak, csak az öregek emlékezhettek rá. Ez volt az ő forradalma. Őt ezért nem ítélték el. Elődék nem tudták, hol lakik Barnabás atya. Két nőt hallottak beszélgetni magyarul az utcán. Előd elindult feléjük, de néhány lépés után megállt, mert nem tudta, hogyan kell megszólítani egy nőt. Küldte Imrét, de ő is vissza­fordult. István bácsit kérték meg, mint akinek több rutinja van. Neki sikerült. A nők sokat hallottak róluk, mikor mondták, hogy kik ők, a nyakukba borultak, majd siettek ország-világnak kikiabálni, hogy kiszabadultak a székely fiúk. Az utat azért megmutatták. Barnabás atya is nagyon meglepődött, nem győzte elővenni a miseborokat, de a friss szabadságosok sem enni, sem inni nem tudtak.
*
Került sofőr, kocsi. Vitték haza őket Oroszhegyre. Az emberek tudták, hogy érkeznek, már várták a központban. Az egész falu ott volt. Adták kézről kézre őket. Ölelgették, csókolgatták... Olyan fogadtatásban volt részük, mint amilyen csak az igazi hősöknek jár. Ám mikor hazaérkeztek a szülői házhoz, óriási feszültség fogta el Elődöt. A kiesett négy év miatt is, de valahogy úgy érezte, hogy ez a szabadság nem végleges, hogy bármikor visszavihetik, és mihamarabb ki kell mennie a határon, mert ott nincs biztonságban. Nem tudta, hogy mondja el ezt azoknak, akik négy évig küzdöttek értük és vártak rájuk, nagyapámnak, nagyanyámnak, a jogharcosoknak, hogy nézzék meg, mert nem tudják, mikor látják. Egyelőre nem mondott nekik semmit. Örült a szabadságnak, fogadta a látogatókat, akik éjjel-nappal egymásnak adták a kilincset. Szép húsvét következett, másodszor csapta meg a szabadság szele életében Elődöt, de ez a szabadság már nem olyan volt, mint amit nyolcvankilencben érzett karabéllyal a hóna alatt. Ez a szabadság már kikezdte a hitét, s nem tudta, hogy meddig tart. Minden jónak mutatkozott a felszínen, az első padban ültek a templomban húsvétkor, a polgármester is külön köszöntötte őket, a környező falvakból is mentek, őket is meghívták... de nagyon kétséges szabadság volt, amit ők Iliescutól kaptak IDEIGLENESEN. Annyi bizonyos volt, hogy 1994. április 13-án elnöki kegyelemmel ideiglenesen kiszabadultak, s ez azt jelentette, hogy a büntetés bizonyos részét elengedték, de jogaikat felfüggesztették, míg az eredeti ítélet, a tizennyolc év le nem jár. A gyilkos bélyeg is rajtuk maradt, azt nem változtatták meg. Azon is gondolkozott Előd, hogy hogyan is lehet valaki jogaitól megfosztva szabad? Nyakában a gyilkos bélyeggel, amit bármikor a fejéhez vághatnak, hiszen hivatalos papírjuk is van erről. Az a nyugtalanság volt benne, amit akkor érzett, mikor a traktor defektjét javította és meghallotta a zúgást. És ez nem akart múlni. Azt érezte, hogy el fognak menni érte. Éjszakánként többször riadt fel, azt álmodta, hogy rátörik az ajtót és elviszik. Érezte, hogy ezt nem bírja sokáig. A viszonylagos szabadság rosszabb volt, mint a börtön. Sürgősségi útlevelet csináltatott, és ahogy kézbe vette, azonnal indult Budapestre. Nagyapám nem köszönt el tőle. Előd vérig sértette azzal, hogy négyévnyi küzdelmet úgy hálál meg, hogy faképnél hagyja őket. Szobája zsúfolásig telt ajándékkal, még Amerikából is kaptak csomagot. Olívaolajtól a szövetkabátig, sok mindent küldtek neki is, míg börtönben volt, amit persze nem lehetett belerakni az ötkilós csomagba, nagyanyám érintetlenül felhalmozott mindent egy sarokban, hogy ha majd kiengedik... De sem a sok együttérzés, sem a sok ajándék nem tudta vissza­tartani az elmenéstől. Azt a szörnyű kétarcúságot vélte saját ügyükben is, hogy Románia nemzetközi nyomásra elengedi őket, mert Strasbourg felé jogállamnak akar tűnni, meg EU-taggá akar válni, közben meg amilyen hamar csak lehet, hátulról kerülve vissza akarja őket préselni a cellákba. Csak úgy bosszúból. Mert egy román meghalt, mindegy, milyen volt, s ezért valaki(k)nek szenvedni kell, akkor is, ha nem ők ölték meg.
 *
Hajnalban siklott be Előd busza Budapestre. Pár nap múlva hazatelefonált, hogy szerencsésen megérkezett, minden rendben van. Akkor mondták neki, hogy ne menjen haza, mert megérkezett a katonai behívója. Kicsit megnyugodott, jól érezte ő, hogy nem hagyják békén. Nagyapám is belenyugodott, belátta, hogy Elődnek igaza volt. Inkább Pesten legyen, mint valamelyik büntetőszázadban. Az ő politikai jogaik fel voltak függesztve, nem hívhatták volna be katonának se, de ez a románokat nem érdekelte. Előd már látta maga előtt, ahogy berakják egy román büntetőszázadba, és még annyira se lesz védve, mint a börtönben. Köszönte, de ebből nem kért. Inkább lett katonaszökevény. Mielőtt bezárták, regruta volt, akkor énekelve vonult volna be a román hadseregbe, de a börtön után megfogadta, hogy a román hadseregbe nem, hamarabb lesz idegenlégiós, mint román katona. Ezt  fejébe vette, s ezen nem volt hajlandó változtatni. Előd igazát bizonyította az is, hogy Iliescu, aki aláírta a kegyelmi kérvényüket, ugyanazzal a kezével, s meglehet, ugyanazzal a tollal aláírva Liviunak posztumusz a Forradalom hőse kitüntetést adományozta.
Előd kezdetben sajtótájékoztatókat tartott Budapesten. Szépen beszélt, türelmesen, okosan, jó beszédkészsége volt, s ez tetszett az újságíróknak. Kapcsolatokat épített. Gyorsan elhelyezkedett egy éjjel-nappali üzletben. Műszakvezető és anyagbeszerző lett az Üllői úton egy éjjel-nappaliban. Jogosítványt akart, mikor annyi pénze összegyűlt, már megvett egy Daciát, és küldte haza, mert akkor épp az volt a nagy üzlet, hogy hordták vissza a Daciákat Romániába. Műszaki főiskolára akart menni. Be akarta pótolni azokat az éveket, amelyek önhibáján kívül kimaradtak az életéből. Úgy tűnt, sikerül behozni, ami tizennyolc és huszonkét éves kora közt kimaradt, elkezdett élni. Nem ivott, nem dohányzott, sokat dolgozott, albérletben lakott Imrével, a cellatársával és jó néhány erdélyivel.
Aztán egyszer lementek sörözni a Déli pályaudvarhoz valami büfébe, a többiek hazamentek, ő mondta, hogy még marad, románokkal ismerkedett össze, rúzsozott nők is voltak ott állítólag, fizetés után volt, elég sok pénz nála, ami kilátszott az inge zsebéből. Lehet, azt hitte, úgy van, mint falun, hogy ki kell lógjon a pénz egy kicsit a zsebből, hogy mindenki lássa, milyen módos gyerek. Ezt mi már csak utólag tudtuk meg, amikor megjelent Sanyi, Előd egyik lakótársa és barátnője az albérletünkben, és egy negyedórás néma kézmorzsolás után mondták, hogy Előd az előző éjszaka fölakasztotta magát a fürdőszobában. Olyan furcsa, váratlan volt az egész, hogy nem is hittük el. Pedig megtörtént. Rohantunk az Alkotás utcai albérletükbe, akkorra már elvitték őt, de a zsineg, amiről levágták, még a fürdőszobában lógott. A fűtéscsőre akasztotta fel magát, mutatta az egyik lakótársa. Csak az volt a furcsa, hogy abban a lakásban laktak még vagy tízen, és senki sem vett észre semmit. A rendőrség nem állapított meg idegenkezűséget, de tudjuk, hogy a rendőrség is téved, a Securitate is szóba jött, mint még mindig létező román titkosszolgálat. Aztán Előd lakótársa, az a férfi, aki mondta, hogy felakasztotta Előd magát, most emberölésért ül börtönben.
Egy másik ember megöléséért. Furcsa dolgok együtt. Nem tudni, mi történt azon az éjszakán az Alkotás utcában, önkezével vagy mások keze által, de annyit igen, hogy azt a több mint négy évet, amit ártatlanul ült, nem tudta feldolgozni, és biztos, hogy közrejátszott a halálában. S mindez annak ellenére megtörténhetett, hogy az első román kormány által alkotott jogszabály szerint a forradalom napján történt események Románia területén nem számítottak bűncselekménynek. Aztán ezt korlátozták utólag, hogy csak a székelyföldieket ítélhessék el. Ha Előd tényleg embert ölt volna, akkor is felmentést kellett volna kapnia. Ezt mindenhol alkalmazták Romániában, kivéve Székelyföldön.
*
A Máltai Szeretetszolgálat mentője vitte haza pléhkoporsóban. Az öngyilkosok sorába temették, távol a többi halottól, mert a katolikus egyház bűnnek tartja az öngyilkosságot. Gyilkosként halt meg, noha soha nem ölt embert, az öngyilkosok közé temették, noha kétséges, hogy az volt-e, szabadnak érezte magát a forradalom után, noha a diktatúra helyett az (ál)demokrácia fordította tragikusra a sorsát, ugyanakkor az egykori szekus, falunyúzó kiskirály az első szabadon választott elnök, Iliescu jóvoltából posztumusz a Forradalom hőse lett.

Vége