A Bigámiát megtekintve az előző évi Ketten a neten sok vonásával, elemével találkozunk. Ilyen például az erős jelképiségű díszlet: két egymástól teljesen elhatárolódónak tűnő világ jelenik meg, ami valójában ugyanaz, benne a szereplők egyidejűleg, párhuzamosan mozognak, tudomást sem véve egymásról – épp mint a tragikomikus főhős, John életében. Egy másik hasonlóság a szerethető színészgárda, aminek tagjaként idén is lehetőséget kapott egy diák a Macskakő színjátszó csoportból. A folyamatosan adagolt poénok, a lendületes játék és a feszült helyzetek hármasa sajátos, izzó atmoszférát teremt. Az előadás humora könnyen befogadható, játékos, ugyanakkor (finoman fogalmazva) nem túl komplex, ami a közönség egy rétege számára nehezen élvezhetővé teszi. A Bigámia nem sok újat hoz a tavalyi előadáshoz képest, a szórakoztatás feladatát viszont becsületesen elvégzi.
De érdemes-e kontextusán kívül vizsgálni egy darabot, ami szimbolikusan leképezi a kézdivásárhelyi színház problémájának lényegét?
Bizonyos megközelítésből a színház két részre bontható. Áll a matériából (az épület, a benne dolgozók, minden, amit empirikusan érzékelünk belőle), és áll a megfoghatatlanból, a szakrálisból, amit a színház művelése által megidézni próbálunk, amitől ez a matéria átlényegül, és azzá válik, ami. A színház ebből adódóan bigámiában él. Egyik felesége a közönség, másik a művészet; előbbivel – mint a darab Johnja Maryvel – polgári házasságban él, utóbbihoz – mint a főhős és Barbara esetében – „csak” a szent fogadalom köti. Ideális esetben a házasság mindhárom tagja a feleségek ismerkedésére törekszik; a színház a szakrális szféra és az evilági ember találkozásának színhelye, pontosabban a kettő közti csatorna. Ehhez a közelkerüléshez a művészet emészthetőségre és aktualitásra való törekvéssel, a közönség pedig befogadói kompetenciáinak fejlesztésével járul hozzá, s ezekben mindkettejük legnagyobb segítsége a színház intézménye.
Kézdivásárhelyen viszont ez az eset John Smith-ivé vált, és mindkét feleség csupán a férjjel találkozott. Amikor a színház kettős randevúra hívta feleségeit, például egy M Stúdió-előadás alkalmán (amit szomszédunkként ismernünk és színvonaláért szeretnünk kéne), bigámiájának Maryje egyszerűen nem jelent meg, a vörös fotelek többsége üresen nézte végig az előadást, s történt ez így számtalan esetben.
A közönség arroganciája tehát Kézdivásárhely Johnját választásra kényszerítette: megszűnik lényegi valója mint a művészet oltára, vagy megszűnik profán valója mint a város egyik intézménye? Sajnos az utóbbi magával vonja az előbbit is, így a döntés adta magát. A polgári házasság anyagi biztonságot, fennmaradást biztosít, tehát Maryt randira kell csalni, mindenáron. Barbarát meg majd – gondolta John – lassanként csak megszereti.
Az első lépés sikerült is: a közönség hahotázott, nevetett a heccen, a stand upon, teltek a házak, s velük együtt a Facebook-falak sorjára (#theatre). A második lépésnek azonban nem sikerült formát ölteni. Így vált kvázi az egyetlen járható úttá a bérletek eladására, hogy a velük járó kínálat egy kabaré, egy komédia, hozzá egy zenés vígjáték, egy szilveszteri vígjáték, egy kortárs vígjáték – a közönség víg, a színház játék. Félreértés ne essék: a nevetéssel nincs gond. A sok nevetéssel sincs. A gond azzal van, hogy napjaink céhes városában szinte bármely kulturális törekvés, ami nem nevettet, alig találkozik érdeklődéssel, támogatással  (nem)befogadói részről. És ez sokféle módon kapcsolódik be abba a jelenségbe, aminek hosszú távú következményeit – egy szóval – lejtőnek hívjuk. Ennek viszont nem kell így lennie. Első és talán legfontosabb dolgunk, hogy tudomásul vegyük: a Vigadó Művelődési Ház nemcsak vigadó, hanem művelődési ház is.
Legyen ez tehát felhívás minden kézdivásárhelyihez. Ne féljünk kimozdulni a kényelmesből. Ne féljünk elmenni egy előadásra, amit „há’úgyse értenénk meg” (ez amúgy sem az elsődleges cél). Ne féljünk meglátogatni egy kiállítást, ami lehet, hogy „nem nekünk való”. Ne féljünk megjelenni egy koncerten, ami előtt nem pontosan tudjuk, mire számítsunk. Nézzük meg, mi minden folyik abban a nagy, kék épületben, ami a főtéren áll. Merjük átadni magunk neki. S miután ez megtörtént, akkor fogjuk megérteni, miért nem a színháznak, hanem magunknak tettünk szívességet.
 

MOLNÁR  BALÁZS