– Egyik előadásában a társadalmi egyetértést, illetve tiltakozást kategorizálta a romániai demokráciafejlődés két legfontosabb mozgatórugójaként. Miben kell egyetérteni, illetve mit kell kifogásolni?
– Bár két különválasztott, alapvetően mégis elválaszthatatlan dologról van szó. Egy társadalom demokratizálódásának folyamatában elengedhetetlen a politikai rend sorozatos, akár rendszeres kétségbevonása, mivel anélkül a politikai berendezkedésekből hiányzik a demokratizálódás iránti természetes késztetés. A politikai elit ugyanis önmagától legszívesebben bronzba öntené saját dominanciáját, mintsem megváltoztassa. A liberális filozófia hagyománya ugyanakkor a társadalmi egyetértést tartja a demokrácia alapkövének. A romániai társadalom az 1919-es általános választójogi törvény óta datálható, közel százéves demokratizálódási folyamatában valóban alapkőnek tekinthető a társadalmi konszenzus, illetve fellebbezés.
– Tetten érhetők, azonosíthatók ezek az állapotok?
– Igen, de nyilván csak utólag. Szerintem a huszadik század romániai társadalmában két egyformán jelentős társadalmi fellebbezési momentumot jegyezhettünk. A másodikat, 1989-et sokan közülünk átéltük: ekkor – a konspirációs elméleteken túl, illetve azokkal együtt – az ország több városában valóságos tömegmozgalom utasította el a kommunista rendszert. Hogy egészen pontosan kik is, az máig meglehetősen vitatott, de jelentős mértékben spontán, a román történelemben mindenképpen példa nélküli mozgalomról beszélhetünk. Nyilván mindez még a december 22-e előtti, Nicolae Ceaușescu elmenekülését megelőző időszak, amikor egymást nem ismerő százezrek lázadtak fel országszerte. Ez az egyik pillanat, amely kihasználatlanul maradt.
– Kihasználatlan vagy inkább elszalasztott pillanatról beszélhetünk?
– Kihasználatlan, mivel harmatnyi szándék sem létezett a lehetőség jó értelemben vett kihasználására. Mint közismert, az emberi méltóságérzetnek az a robbanása olyan embertől indult, akit magyarként és protestánsként egyaránt perifériára szorított a román társadalom. Ezt az embert, Tőkés Lászlót viszont 1990 januárjára már szinte nemlétezőnek nyilvánította a körvonalazódó politikai elit. Álmodjunk csak együtt egy kicsit: vajon mi lett volna, ha Alexandru Bârlădeanu helyett Tőkés László a román szenátus első elnöke? Ez az ember fontos értékeket honosíthatott volna meg a politikában, s általa a magyarság is magáénak érezhette volna mindazt, ami következett. Fontos lehetőség volt, és nemcsak a romániai magyarság újrapozicionálására.
– Miben áll az 1919-es momentum megismételhetetlensége?
– A gyulafehérvári megmozdulás ugyancsak spontán történetnek, civil társadalmi megmozdulásnak indult. Az ott összegyűlt románok nem számíthattak akkor sem a prefektusokra, sem csendőrségre vagy hadseregre, és a román korona hatalmi testületeire sem. Eredetileg egy sereg vegytisztán demokratikus elv körül gyülekeztek az emberek, mint például a szavazójog kiszélesítése vagy a kisebbségek vétójoga. Az univerzális szabadságelveket valló románok azonban megijedtek a falvak anarchizálásától. Miután Magyarországon éppen a kommunizmus réme fenyegetett, a magyar csendőrség szétszéledt, a hadsereg fellelhetetlen volt, a többnyire a román burzsoáziát képviselő megjelentek védtelennek érezték magukat a falvakban érzékelhető felkeléshangulattal szemben. És akkor a román hadsereg segítségét kérték, nem számolva azzal, hogy a Szent István-i koronát egy másik, hasonlóan nyomasztóra, a román király acélkoronájára cserélik. A liberális kormány pedig egy-kettőre kisajátította Erdélyt, kihasználva a magyarok sokkállapotát, akik képtelenek voltak felfogni, hogy gyorsan és megállíthatatlanul omlik össze a körülöttük lévő birodalom. Ehhez csatlakoztatható Onisifor Ghibu helyzetfelismerése is, aki a kolozsvári egyetem valamennyi alkalmazottjától huszonnégy órán belüli eskütételt követelt. Azt se feledjük, hogy a karácsony és újesztendő közötti időszakban jártak, ami egyrészt az ünnep diktálta családi bezárkózást feltételezte, nem beszélve arról, hogy akkor még senki sem tette volna tűzbe a kezét az aktuális politikai állapotok megváltoztathatatlanságáért. Ilyen körülmények között csak kevesen jelentkeztek felesküdni egy számukra ismeretlen koronára, így aztán a továbbiakban könnyűszerrel lehetett már elbocsátani az embereket.
– Spontán emberi félelem volt a románok félelme vagy mesterségesen gerjesztett pánik?
– Egyértelműen a liberális ember ösztönös félelméről beszélhetünk, a magántulajdon elvesztésének félelme dolgozott az emberekben.
– Az elszalasztott történelmi pillanatok közé sorolhatjuk netán Románia uniós csatlakozását is?
– Azt semmiképpen sem. Azzal az aktussal lényegében nem történt egyéb, minthogy a romániai korrupció attól a pillanattól kezdve európai korrupcióvá vált. A kommunizmus ugyanis nem változtatta meg radikálisan a román államot. Tartalmában természetesen igen, de az ötvenes éveket leszámítva a hagyományos román államformát termelte újra. Amelyben továbbra is az állam áll a politikai célkitűzések középpontjában, nem pedig az állampolgár. Nem győzöm eléggé felhívni a figyelmet arra, hogy a román alkotmány az egyetlen modern európai alaptörvény, amely nem az állampolgári jogok rögzítésével kezdődik, hanem az állam létének kinyilvánításával. Ebben az összefüggésben pedig az állampolgár az állam függeléke, és nem fordítva, ahogy annak lennie kellene.
– Miképpen lehetséges, hogy ennek ellenére is ennyire erősen tartja magát ez az alkotmány?
– Elsősorban azzal magyarázható, hogy a mai alkotmányt kidolgozó szakemberek, jogászok, politikusok a szocialista állam iskoláiban formálódtak. Engem elsősorban nem az állam egységes nemzeti jellegének kinyilvánítása zavar, ami önmagában ugyan bosszantó, de nem katasztrofális. Az aggasztó, hogy az igazi decentralizálás, a helyi vagy regionális önkormányzatiság tényleges megvalósításának legfontosabb akadálya épp az alkotmánynak az a passzusa, amely kimondja: az ország egyetlen törvényhozó szerve a parlament. Milyen regionalizálódás képzelhető el, ha ezek a régiók nem rendelkeznek azzal az alkotmány engedélyezte törvényhozási képességgel, amely a helyi gazdasági, kulturális, oktatási tevékenységet szabályozná? Mert ha 800 ezer, tömbben élő székely önrendelkezést kér, akkor szerintem tiszteletben kell tartanunk a kérésüket.
– Hogyan rajzolná fel a kisebbségi magyar képét?
– Roppant kényes kérdés, de próbáljuk meg. Ha én kisebbségi lennék, kényesen vigyáznék az anyanyelvemre és a kisebbségi kultúrámra, de igyekeznék mindezeket a törekvéseket beágyazni azon hazai körülmények közé, amelyek azért mégsem tekinthetők annyira elszigetelőnek, mint az 1918–1919-es állapotok. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a globalizálódó világban egy sereg hagyományosan közösségi kötődést erősítő tényező sokat veszített jelentőségéből. Ennek ellenére kevésnek adatik meg közülünk, hogy a világpiac fontos szereplőjévé váljon, s közömbössé váljék számára, hogy New Yorkban, Berlinben vagy Bukarestben él. Ezért, ha magyar családba születtem volna, mindennél fontosabbnak tartanám etnikai identitásomat, annak elismertetését, az anyanyelvem minél magasabb szintű otthonának megteremtését, azaz a saját egyetem biztosítását. Mindennél fontosabb azonban, hogy a magyarság nem kisebbség ebben az országban, hanem jelentős, alapító államalkotó tényező, amelynek jogos igényeit nem elégítheti ki a multikulturalitás törékeny létére való mutogatás. Ha tetszik ez egyeseknek, ha nem.
– Miért fogadja mégis értetlenkedve a nemzetközi közvélemény a romániai magyar kérdést?
– Leginkább azért, mert Európában nem létezik a romániai magyarság helyzetével analóg példa. Megítélésem szerint az ügy eddigi képviselői Frunda Györgytől Tőkés Lászlóig nem végezték rosszul a dolgukat, nem rajtuk kell elverni a port. E tekintetben mindenképpen kedvezőbb időknek kell jönniük, amelyeknek egyik legfontosabb feladata meggyőzni a román közösséget igényeik jogosságáról. Hozzáteszem: azt a román közösséget, amely már korántsem viszonyul annyi idegenkedéssel, esetenként rossz­indulattal a magyarsághoz, mint korábban. Ma már inkább csak gondolkodásbeli lustaságban szenved: minek változtatni azon, amit megszoktunk, ami így-úgy, de működik? Ennek a feszültségnek a fellazításában van nekünk, román résztvevőknek fontos szerepünk, hiszen ez korántsem magyar–magyar ügy. Sokkal inkább román–magyar. Érdekeltek vagyunk a magyar kisebbség széles körű elismertetésében, a magyarok fokozott bevonásában a társadalomépítésbe. Hogy érezzék: nincsenek magukra hagyva.

DANIEL BARBU
1957. május 21-én született Bukarestben. 1980-ban szerzett művészettörténeti és -elméleti egyetemi oklevelet, 1991-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen doktorált történettudományból. 1990 és 1992 között doktori tanulmányokat folytatott a svájci Fribourgi Egyetem Teológiai Karán. 1991-ben a Bukaresti Egyetemen filozófiai doktori diplomát szerzett. 1994–2000 között a Bukaresti Egyetem Politikatudományi és Közigazgatási Karának dékánja volt, 2002 és 2004 között pedig a Bukaresti Egyetem Politikai Tudományok Karának dékánja, 2004-től ugyanott a politikatudományi tanszék vezetője. 2012-2013 között a kulturális tárca vezetője, 2017 márciusa óta az Állandó Választási Bizottság elnöke. Számos kötet és tanulmány szerzője.