E jellegzetes kastélysors különben korunk sajátos lenyomata, a pusztulás transzilván jelképe, nemcsak épületek szétmállását, hanem korok, szemléletek, magatartásformák eltűnését is tükrözi. Mindez arra is kényszerít bennünket, hogy viszonylag nyugodtan, higgadtan szemléljük ezt a visszafordíthatatlan folyamatot, s a veszteség mellett próbáljuk azt is látni, mi az, ami még esetlegesen menthető, mi az, ami jajveszékelés helyett megtehető.
A szászrégeni fiatalok s tanáraik valami hasonlóra éreztek rá, tisztában vannak ugyanis azzal, hogy a Huszár-kastélyt megmenteni nem tudják, ám megpróbálják megtenni azt a keveset, ami módjukban áll. Ami mindenképpen több annál, mint tehetetlenül szemlélni a romlást. „A kastélyt nem tudjuk visszavarázsolni eredeti állapotába, viszont tevékenységeinkkel méltó emléket szeretnénk állítani neki” – írják a fiatalos kezdeményezők Facebook-bejegyzésükben a Regés Régen csoportban. Felhívják a figyelmet arra, hogy az egykori klasszicista stílusú épületből maholnap csak az emléke marad, s felsorolják egykori lakóit s látogatóit egyaránt. A történelmi múlt regényes: „zágoni Mikes Kelemen gyermekkora egy részét ott töltötte, hiszen anyja, Torma Éva volt a birtokosa mint a brenhidai Huszár család leszármazottja”. De megfordult ott 1901-ben Habsburg Károly főherceg, 1905-ben az első miséje után báró Apor Vilmos is, illetve gyakrabban Wass Albert, Kemény János, Dsida Jenő. Sajátos erdélyi kastélysorsra utal az államosítást követő időszak is: szellemi és testi fogyatékos gyermekek iskolájaként működött, majd miután kiköltöztették az intézményt, és az épületet visszaszolgáltatták, az intenzív romosodás következett, ma már csak a falak láthatók.
Megmenteni már nem lehet, de példájával figyelmeztethetünk – hangsúlyozta a Székelyhonnak F. Nagy Attila történelemtanár, a Huszár-kastély őreinek vezetője. „Mentsük a menthetőt, ez a célunk” – magyarázta a pedagógus, akinek diákjai minden elérhető forrásmunkával a kastély ismertetésén dolgoznak. Művészettörténeti tanulmányokat, korabeli iratokat, emlékeket olvastak, interjút készítettek azokkal, akik megfordultak az épületben, láthatták azt épebben, s lefotózták, ami még maradt. És  eközben a helyszínen döbbenettel tapasztalták, nem csak a Huszár-kastély pusztul, a kegyelemdöfést az épület melletti dendrológiai park is megkapta, az összes fáját kivágták.
Lehet-e valamiféle lappangó új kezdetként értelmezni az elmúlást? Lehet-e örvendezni annak, hogy szászrégeni fiatalok, lelkes, nem csupán a tantervi előírásra figyelő tanárok által ösztönözve apró, ám nem jelentéktelen cselekedetre vállalkoznak? Igen, lehet. Hiszen csokorba gyűjtve mindazt, ami még fellelhető, ami még nem veszett el teljesen, e szászrégeni fiatalok azt teszik, ami e kilátástalan helyzetben megtehető. S ha netán egyszer lesznek majd építkezni is tudó, illetve akaró követők, akkor legalább találnak majd elhelyezve néhány alapkövet. Ez, ha csupán egy kevéssel is, de több annál, mint amit az egyik hozzászóló a tudósítást közzétevő Diaszpóra Alapítvány Facebook-oldalán megjegyez. „Hát itt már sok mindent nem lehet megmenteni. A kastélyok, a magyar kastélyok nagy része eltűnt, eltűnik a szemünk elől. Viszi magával a sírba a magyar világot, a magyar történelmet.”
Mert miközben e szavak nem igaztalanok, sőt, tartalmuk valós, mégis előbbre mutató a diákok hite. Mert nem a sötétséget szidják, hanem gyújtanak egyetlen szál vékonyka gyertyát. Hasonlóan mindazokhoz, akiknek lélegzetvételszerűen fontos Erdély, az erdélyi szórvány magyar jövője, ők is nap mint nap az elmúlás fájdalma és az örök újrakezdés kényszere között egyensúlyoznak, s ezt már egészen fiatalon megtanulják. Ez cáfolhatatlanul magyar sajátosság, létszükséglet: tenni, amit lehet és ahogy lehet.