Tölgyesen édesanyám legjobb barátnője Klima Rezső állatorvos felesége, Ilka néni volt. Két, körülbelül velünk egykorú lányuk volt, Ilonka és Nusi. Klimáékat 1912-ben áthelyezték Nagyszebenbe, de a levelezés és a barátság fennmaradt változatlanul. Ebben az időben édesanyámnak sok gondot okozott a négy gyerek nevelése, akiket szeretett volna maga mellett tudni. Tölgyesről megoldani nem lehetett. Velem Udvarhelyre járni (internátusba nem adhatott be, mert folyton betegeskedtem) nehéz és költséges volt. Aranka húgomat is haza akarta hozni, ő is (és Iza is nem sokára) középiskolás korba került. Ilka néni tehát meggyőzte, hogy az egész családot akolja fel és költözzenek Szebenbe, amely város a legolcsóbb erdélyi városok közé tartozott, és még az az előnye is kínálkozott, hogy megtanulunk németül. (…) Tőlük nem messze, a Schimmaraschulgasse (Uszoda utca) 34. számú házban, Schuller szász családnál volt három szoba konyhás kiadó lakás, azt bérelte ki nekünk.
Így tehát 1913. augusztusban búcsút mondtunk Tölgyesnek. (…) Mindenekelőtt egyik akkori legmodernebb városba kerültünk. Bámultam – a falusi székely gyermek – a villamost, az Erlen parkot, a Jungerwaldot. Voltam már ugyan Kecskeméten, Debrecenben, de ott árvaházban, a városból nem sokat láttam. (…)
Aztán meg az a tarka nemzetiségű környezet. A minduntalan feltett kérdés vagy felszólítás: „Sprechen sie deutsch?” Csak csodálkoztam, hogy Magyarországon nem mindenütt lehet megélni a magyarnyelv-tudásommal? (…) A piacon, sőt, a városházán magyarral alig tudtál boldogulni. Nemzeti ünnepek alkalmával ki volt lobogózva a város kék-piros szász lobogókkal, a piros-fehér-zöld inkább csak középületeken. Az utcatáblák németül. A magyar királyi állami gimnáziumban inkább román gyerekek tanultak kb. 60 százalékban. A többi, jó része, akik magyarul beszéltek, zsidó. (…) Azt is láttam, hogy meg kell értenünk egymást. Becsülnünk kell másban is az ő érzékenységüket. Nagyon visszatetsző volt, ha az osztályban kikacagták a magukat helyesen kifejezni nem tudó román gyermekeket. Bár gyenge tanuló voltam, önként beiratkoztam a román nyelvre, amely nem kötelező, rendkívüli tantárgy volt. Inkább csak román fiúk jártak oda. A román fiúk közül sok jó barátom is volt (Moga János, Tatu Jan, Popa Illés, Aroaia György stb.). (…) Ezen kívül hamar megismertem a takarékos szász nép ilyen erényét. Ha az iskolában a román fiúk környezetében éltem, otthon a házigazdánk és szomszédságunk szász volt. Barátkoztunk a Schuller gyerekekkel. Koni (Konrád) volt velem egykorú. Láttam, hogy a vagyont és anyagi jólétet beosztott, előrelátó „circumspectus” életmódot folytató szászok hogyan teremtik meg. Okosan élni – ezt tanultam tőlük. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy nekünk „okosan kellett” élnünk. A nyugdíj, amit édesanyám kapott, erre kényszerített minket. A három szobából egy külön bejáratú volt. Ezt rendesen kiadtuk. Leginkább katonatiszteknek. Szeben katonaváros volt, a XII. hadtest székhelye. Amikor aztán háborús viszonyok között az élet megdrágult, kezdődtek a sorban állások. Jött a kukoricakenyér és az adagolás – ezek mind a szegény ember erényét, a takarékosságot oltották belém.
Az iskola. Tiszta elégséges bizonyítvánnyal kerültem Sinczky Géza latintanár osztályfőnöki kezei közé a II. osztályba 1913. szeptember 5-én. Kegyetlenül szigorú és igényes ember volt. De jó emlékét őriztem meg. Sok köze van ahhoz, hogy latintanár lettem. (…) Jó tanár volt Bebreczeni Géza, a számtantanár, igényes, szigorú és elég kemény modorú ember… bizony nemegyszer jutott a bakancsa érintkezésbe a diák fenekével. A későbbi évek némettanára az öreg Metz Vilmos volt, aki velünk csak németül állt szóba, s tőle többet tanultam, mint a városi szász környezetből. Az első hittantanárom Nyirő József volt, aki, mint székely atyafit, különösen felkarolt. Csuda erős ember volt. Ha valaki az órán rosszalkodott, gallérjánál fogva fél kézzel emelte ki a padból, mint egy macskát. Engem szeretett azért is, mert még otthoni vallásos hitem s gyógyulás iránti reményem hetenként gyónójává tett. S rajtam a nemi érés kilengései idején igen sokat segített. (…)
Békés, nyugodt körülmények között csak II.-ban, szebeni életünk első évében, 1913–14-ben tanultunk. Az újságokból olvastuk, hogy a Balkánon háború van, de ez minket nagyon nem érdekelt. Azonban az évzárót 1914. június 29-én, éppen a szarajevói gyilkosság napján tartottuk, és nagy izgalommal olvastuk a híreket. Mindannyian éreztük, hogy nagy események küszöbén állunk. Az ország létét veszélyeztető áramlatok és a sokféle érdek összeütközése világháborúba sodort. Ezekben az években ugyan távol álltunk a puskaropogástól, de Szeben katonaváros volt, a XII. hadtest székhelye, s ezért itt mindvégig mozgalmas élet folyt. Innen vonultak felbokrétázva az újonc és tartalék ezredek. Egy-egy győzelem hírére fáklyás felvonulást rendeztek, s a tömeg lelkesen énekelte: „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd Hercegovina…”
 

(folytatjuk)