A fánk elterjedéséről két legenda él a köztudatban. Az első szerint a fánkot a franciáknak köszönhetjük. Marie Antoinette, XVI. Lajos király hitvese karnevál idején megszökött egy udvari álarcosbálról, elvegyült a nép körében, és egy mézeskalácsostól édes süteményt vásárolt. Annyira ízlett neki, hogy elkérte a receptet, és a fánkot attól kezdve a királyi udvarban is sütötték. Igaz, nem sokáig, mert az uralkodót és édesszájú hitvesét nemsokára lenyakazták.
A másik történet szerint a fánk osztrák jövevény. Élt Bécs városában egy kitűnő pék, bizonyos Krapfen. Midőn az úr 1690-ben magához rendelte, felesége, Krapfen Cecília vitte tovább az üzletet. Ő sütötte a legfinomabb kenyeret. Egy nap a kenyér nem készült el időben, a vevők méltatlankodtak, Cecilia asszony pedig dühében tenyérnyi sületlen tésztát vágott az egyik sorban állóhoz. A vevő elugrott, a tészta a serpenyőben landolt, és a zsírban pillanatok alatt szép aranysárgára sült. Így született volna az első fánk, amit aztán Krapfen asszony megtöltött baracklekvárral.
Mindkét történet mese. Mert ha az a csiga formájú sütemény, ami II. Ramszesz fáraó sírjának domborművén látható (és annyira forró, hogy a rabszolgák csipesszel emelik ki a serpenyőből), nem is fánk, és az ókori római étkezések klasszikus tejben áztatott édessége sem az, amiről Apicius beszél a világ legrégibb szakácskönyvében, a francia Marmoutier apátságban a középkorban már biztosan sütöttek fánkot. Ez volt a paix de nonne (apácasóhaj), amit kiejtve félreértettek, és pet de nonne-nak (apácafingocskának) neveztek, bár a finnyásabbak költői cédulákat aggattak rá, úgymint szellőfánk, selyemsutty, apácaszellő. Simai Kristóf piarista szótárírónk 1795-ös szakácskönyvében nevén nevezte a furfangos süteményt, és receptjét is hibátlanul adta meg.
A fánk első magyar neve mégis inkább pánkó lehetett, az erdélyi szász Pfannkuchen szóból. Csokonai kráflinak nevezte, Mikszáth herőcének, de gyakori a pampuska, huppancs, lapótya, hólapta, siska elnevezés is. Igaz, itt a készítésmódok különböznek, hiszen a forgácsfánk azonos a csörögével, a farsangi fánk, a pampuska a szalagos fánkkal, a siskafánk viszont sörélesztővel készül, a horgas fánkhoz sáfrány, a zöld fánkhoz édes tejbe áztatott zöld búza, a tolyó fánkhoz pedig tolócső kell, nem is szólva a többi hagyományos eszközről: fánkvas, fánkmetsző, fánkszedő, fánkfúró és egyebek.
Fánktésztából készül a kürtőskalács is, Móricz Zsigmond nem véletlenül nevezi dorongfánknak. A pánkót Wecker János Jakab orvos (a XVI. századi Szakácstudományban) gyógyításra is használta, szerinte a csörögepép remekül beválik bélhurut ellen. Itt van még a Blaha-fánk, amelyet a nemzet csalogánya Szabadkán tanult az urától. Ez a krémes-csokoládés változat olyan hírnévre vergődött, hogy Erzsébet királynő a receptért meglátogatta a dívát gödöllői otthonában. A színésznő azonban nem tartózkodott odahaza, így a házvezetőnő társalgott Sisivel.
Híres fánk még a tarkedli, amit csehpimasznak is nevezünk. Valóban cseh származék (tolka), de miért pimasz? Nyilván azért, mert az osztrák dalkert szó (tahó) a telkedli nevéből ered. És mivel csehországi szakácsnék csempészték be a bécsi konyha receptjei közé – a magyarok számára –, a két fogalom összekapcsolódott. Miként titokzatos a marczafánk neve is.
Hivatkozik rá Jókai Mór Az aranyemberben, megadja családi receptjét Arany János, ám hogy miért marczafánk – miközben semmi köze a marcipánhoz –, azt egyikük sem magyarázza meg. Fánkot – farsang idején – a böjt előtti vasárnap sütöttek utoljára. Ezért ezt a napot fánkvasárnapnak is nevezték. Aztán húshagyókedden megették a maradékokat, szerdán hamut szórtak a fejükre (hamvazószerda), majd kezdetét vette a negyvennapos böjt.
A fánksütés azért kihívás, mert ahogy megsül, azonnal elfogy. „Parancsoljon, vegyen a fánkból, kedvesem! – Ó, köszönöm már ettem kettőt. – Hatot tetszett fogyasztani, de tessék csak!”
Vinkó József, Heti Válasz
