Zágon neve messze csengő, irodalmat idéző. 1997. május 24-én nyert ez újabb bizonyítást, amikor a zágoni Mikes Kelemen Egyesület, az EMKE és a megyei tanács felavatta a zágoni Mikes Kelemen Emlékházat, és átadta a köznek ― új rendeltetéssel, de régi formájában ― a gabonást, a falu egyetlen, még úgy-ahogy álló és restaurálható, Mikes Kelemen korabeli épületét.
Nem mindennapi ünnepség volt az, nemcsak a fél megye, nemcsak a Kárpát-medencei magyarság legrangosabb képviselői voltak jelen Dobos Lászlótól Pomogáts Béláig, Kányádi Sándortól Sütő Andrásig, írók, festők, zenészek, irodalomtörténészek, politikusok innen és határainkon túlról, hanem a falu is megmozdult, magáénak érezte az eseményt, sütöttek, főztek a portákon, szállást adtak a távolról érkezett vendégeknek. És ünnepelték azokat az embereket, akik e nagyszerű esemény kovászai voltak. A felejthetetlen Domokos Gézát, aki Zágon szülötteként mintegy kötelességének érezte Mikes Kelemen emlékének méltó ápolását, a jó emlékű Kozma Béla református lelkészt, a helybeliek emlékápoló akaratának nagykövetét, Orbán Árpádot, aki a megyei tanács elnökeként megteremtette e létesítmény felújításának anyagi hátterét, Kónya Ádámot, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatóját, aki az indulás szellemi batyuján dolgozott. S egy szerény, kedves, csinos, örökmozgó fiatalasszonyt, Kocsis Tündét, az emlékház és az ünnepségszervező csapat mindenesét.
Nagyszerű volt barátokkal, ismerősökkel arra járni, a Mikes Kelemen-, a Kiss Manyi- és a Csutak Vilmos-emlékszoba, ha nem is túl gazdag, de szerényen gyarapodó kincseivel találkozni. A parkosított udvar szoborparkja hívogató és marasztaló volt, s a falusi turizmusra berendezkedett gabonás pompás vendégfogadónak bizonyult. Akkor, az indulás első hónapjaiban, éveiben a legnagyszerűbb egyfajta szellemi tágasság érzete volt, s az a remény, hogy megvalósulhat Domokos Gézáék álma, miszerint az emlékház Mikes-kutatóközponttá nőheti ki magát, irodalmi, könyves, tudós összejövetelek helyszínévé válva.
Domokos Gézáé volt
az ötlet
Most az indulás lelkes korszakát Kocsis Tündével elevenítjük fel.
— Az ötlet Domokos Géza fejéből pattant ki, mi csak segítőtársai voltunk, szerettünk dolgozni, valamennyien felnéztünk rá, és igen sokat tanultunk tőle. 1993-ban egy nyári estén jött el hozzánk, s mondta el, hogy létre kellene hoznunk a Zágoni Mikes Alapítványt. Utána lelkészekkel, az orvossal, az értelmiségiekkel beszéltünk, végül összeállt a csapat, és nagyon gyorsan, már szeptember végére huszonkilenc alapító taggal bejegyeztettük a Mikes Kelemen Alapítványt, melynek célja a tehetségek támogatása, találkozók, könyvbemutatók szervezése, a község szellemi életének felemelése volt. Egy év után kezdtünk azon gondolkodni, hogy székhely is kellene az alapítványnak, s ekkor vetette fel Domokos Géza és Kozma Béla, hogy a Mikes-kúria gabonását kellene megmentenünk, hisz hamarosan az enyészet martékává válik. Pénzünk nem volt, Géza bácsi elindult támogatókat keresni. Pár hónap múlva meglehetősen csüggedten mondta, nem sikerült pénzt szereznie. Utolsó mentsvárként fordult Orbán Árpádhoz, a megyei tanács akkori elnökéhez, akinek nagyon tetszett az ötlet, biztatta, anyagilag is támogatta. Négy évet tartott a nekigyürkőzés és a munka, de 1997. május 24-én felavattuk a Mikes-emlékházat és a teljesen felújított gabonást, melynek vendéglátó, turisztikai szerepet szántunk. Másnap a sajtó, a helyi, az országos, de a magyarországi is Új Zágoni Csillag született, Újjáépült a gabonás, Megszületett a Zágoni kultúra fellegvára címmel számolt be az eseményről. Én építésfelügyelő, kapus, muzeológus, vendégfogadós voltam, és közben tanítottam is, mert elvégeztem Magyarországon a tanítóképző főiskolát, büszke voltam új, magyar koronás diplomámra, és a gyermekeket is szerettem. Az avatóünnepség előtt teljes munkakörrel átmentem az emlékházhoz abban a reményben, hogy azt valóban a kultúra fellegvárává sikerül tennünk. Beindult az élet, a Székely Nemzeti Múzeum részlegévé váltunk, kicsit tétováztam, hogy megpályázzam-e a muzeológusi állást, végül döntöttem, s megtettem. Az emlékházban és a vendégvárásra berendezett, felújított gabonásban kettős érdeklődésű embert kerestek, olyat, aki a muzeológusi feladatkör mellett a turisztikával is képes foglalkozni.
A gazda bekeríti házát
― Versenyvizsgáztam, megkaptam az állást, és elindult az élet. Sajnos, a dolgok nem épp úgy alakultak, ahogy a kilencvenes években elképzeltük. Számomra azzal zárult le, hogy ez év január 5-én a zágoni polgármester felbontotta a munkaszerződésemet.
— A polgármester? Miért?
— Ez számomra is kérdés. Éreztem, fekete báránynak tart, talán mert nem rejtettem véka alá a véleményemet. Mint utóbb kiderült, alkalmazkodnom kellett volna a polgármester úrhoz, aki nem nagyon tűri az ellentmondást, a más véleményt. Mindennek úgy kell történnie, ahogyan ő akarja. Nem lényegtelen esemény volt, hogy közben 2003-ban a Székely Nemzeti Múzeumtól, melynek egy részlege voltunk, s ahonnan szakmai támogatást is kaptunk, visszakerült a Ház a zágoni önkormányzathoz. Ezt a polgármester, Kiss József harcolta ki. Akkor Kató Zoltán volt a múzeum igazgatója, valószínű, ő sem gondolta végig, hogy ez szakmai szempontból visszaminősíti az emlékházat. Ezután tárlatokat már egyáltalán nem szerveztünk, maradt az a három állandó kiállítás, amit Kónya Ádámékkal még ’97-ben rendeztünk be. Zágonban a továbblépésre nem volt igény, elég volt, hogy jönnek a látogatók, fizetnek, mennek. És így van ez ma is. Illetve annyi a különbség, hogy ma már tárlatvezetés sincs. A munkaszerződésem felbontásakor azt hozták tudomásomra, hogy a tanács nem látja jövedelmezőnek a múzeumot, s meg tudja oldani nélkülem is annak működtetését. Most a községi kultúraigazgató felel az emlékházért.
— Valami előzménye csak volt a munkaszerződése felbontásának?
― Egyetlen alkalommal ültünk le beszélgetni a polgármesterrel, de úgy látszik, hasztalan. Időközben a háromtagú személyzetet ellenem fordították. Megérezték, hogy nem én vagyok a munkáltatójuk, hanem a polgármester, s ennek megfelelően viselkedtek. Az emlékház-múzeum lassan a gabonás mellékágazata lett. Ott meg a polgármester a teljhatalmú úr, ő dönti el, kit lehet fogadni, kit nem. Mikor s mennyi ideig.
― A Mikes-emlékháznak, az alapítványnak jól körülírható szellemi célja és feladata volt. Mikor és miért tértek le erről az útról?
— A gabonást a kezdetektől turisztikai pontként képzeltük el, ennek megfelelően alakították ki belvilágát, előbb tizenöt, ma már tizennyolc ágy van benne az ide látogatók fogadására. Úgy gondoltuk, bevonjuk a falut is e körforgásba, szálláshelyeket biztosítunk a népesebb csoportoknak. Induláskor kevesebb volt a vendég, akkoriban még rosszak voltak az utak is, de évről évre javult a helyzet. Engem először a gabonásból rakott ki a polgármester úr, indok nélkül, illetve azt mondta, azért, mert ő így akarja. Valójában szabadon akart rendelkezni a létesítmény felett.
— És az emlékház? Az állandó kiállítások?
— Vendégek jönnek, Zágon érdekli az embereket. Igaz, én, ha fel is kérnek tárlatvezetésre, már csak jeggyel mehetek be. Máskor ― gyakrabban ― azt mondják a látogatóknak, hogy a házban nincs idegenvezetés, de ha igénylik, a kultúrigazgatónő megteszi. A kiállítások nem gazdagodtak, utoljára a Kiss Manyi-terembe vásároltuk meg a zongoráját, de még mielőtt átkerült volna Zágonhoz a múzeum. A nagy tervekből nem lett semmi.
Nem akartam
árvává tenni
Kiss József, Zágon ismét újraválasztott polgármestere büszke eddigi teljesítményére. Amikor 1991-ben kinevezték polgármesternek, romban volt minden ― mondja, utakat építettek, iskolákat újítottak fel, a faluházában tíz évvel ezelőtt még mosdótálba fogták fel az esővizet, most elegáns, szép minden, folyik a közművesítés, pezseg a gazdasági élet. Amikor az emlékházat avatták, nem volt Zágonban, Kovásznán dolgozott, mert az első önkormányzati választás előtt jött az az utasítás, hogy a megyében hat magyar polgármestert le kell váltani, s románt kell helyükbe beiktatni. Köztük volt Zágon is. Kiss csak 2000-ben szánta rá magát, hogy újra induljon a választásokon.
— A Mikes-kúria és a gabonás restaurálása ― hála Domokos Gézának, Kozma Bélának és Orbán Árpádnak ― akkorra már elkészült. 2000-ben, amikor megválasztottak polgármesternek, s visszakerültem, a ház a megyei tanácshoz tartozott, azt sem tudtuk, hogy ki a gazdája. Ez így nincs jól, mondtam, milyen dolog az, hogy jegyet kell vennem, ha be akarok menni a múzeumba? Amikor a magyar kézilabda-válogatott a világbajnokságot megnyerte, s Kovásznán pihentek, felhívott Zsuffa Levente, hogy átjönne a csapat, megnézné a Mikes-emlékházat. Megkért, hogy fogadjam őket úgy, ahogy kell. Amikor mentünk be, azt mondja Kocsis Tünde, aki igazgatónőnek volt kinevezve: polgármester úr, ki fizet? Olyan pofont kaptam akkor, olyan visszataszító volt számomra ez, hogy azt kérdeztem magamban, kié ez a múzeum? A megyéé vagy senkié? Felhívtam Demeter Jánost, ő volt akkor a megyei tanács elnöke, s kérdeztem, kié a Mikes-kúria és a gabonás, mert sem itt nincs gazda, sem ott. Tanácsi határozattal kértük, adják vissza, s ez meg is történt. Öt személy dolgozik ott, sajnos, nem jöttek ki egymással, évekig nem szóltak egymáshoz. Kocsis Tündével meg voltam elégedve, csak azzal nem, hogy az öt személy ötfelé húzott. Kértem, béküljenek ki, semmi hatása nem volt, állítólag családi háttere is volt az ellenségeskedésnek. S mert nem egy irányba húztak, a ház ráfizetéssel működött, épp csak a fizetésüket keresték meg.
Közbevetem, hogy a kulturális intézmények működtetése nem lehet profit kérdése. Helyesel, s vált:
― Kocsis Tünde összeférhetetlen, annak idején Csoma polgármesterrel sem jött ki. Barabás Tündét, a kultúrigazgatónőt nem én tettem az emlékházhoz, hanem megválasztották. Különben is, ki ez a Kocsis Tünde, hogy jön ahhoz, hogy azt kérje, dobjam ki a kisegítő személyzetet, mert nem tud kijönni velük?
― Egyezzünk meg legalább abban, polgármester úr ― folytatjuk a beszélgetést ―, hogy a Mikes-emlékháznak másfél évtizeddel ezelőtt teljesen más célt és sorsot szántak az alapítói, és 2003-ban, amikor úgymond visszakerült Zágon tulajdonába, egy falusi emlékház szintjére esett vissza. Nincs tudományos felügyelete, irányítása. Másfél évtizedes kiállításai semmivel nem gyarapodtak, nem jegyzik a Kárpát-medence kulturális térképén. Csodálkozom, hogy maga, aki újra akarta építeni a rodostói Magyar utcát, a Mikes-emlékházat, a takarítónőkre bízta, és vendégfogadót csinált a gabonásból.
— Megígértem Domokos Gézának, aki élete vége felé arra kért, hogy vegyük át az alapítvány feladatait, mert ő nem bírja, hogy teljesítem eredeti akaratát. Sajnos, az alapítvány másik motorja, szellemi atyja, Kozma Béla tiszteletes is meghalt, és a maiak közt nincs olyan intelligencia, amelyik átvegye a stafétát. Pedig mi hátulról pénzügyileg tudjuk segíteni.
— Ez nem elég, az emlékházat ― szakmai tekintetben legalábbis ― olyan intézményhez kell kapcsolni, mely szellemi fejlődését, távlatait szavatolja. És olyan vezetője kell hogy legyen, aki az ilyenfajta igények befogadására, megvalósítására, szellemi hídépítésre képes. Ne személyekről, célokról beszéljünk.
― Én nem akartam árvává tenni a Mikes-emlékházat, de más dolgom volt, infrastruktúrát kellett teremtenem Zágonban, megtettem, a községházát teljesen felújítottam, a világháborús emlékművet újra felállítottuk, rendbe szedtük az iskolákat, óvodát, a kultúrotthonokat. A Mikes-múzeum tekintetében elismerem, egy helyben topogtunk, de 1997-ben úgy felújították, hogy máig kibírta. Azt már jó ideje tervezzük, hogy Domokos Gézának jövőben kopjafát állítunk a szoborparkban, de megígérem, hogy két év múlva az emlékházban is másként lesz. Kocsis Tünde nélkül, Barabás Tünde nélkül. A többi után most ez következik.
