Barabás Mártonnak
A zongora, a zongora,
a szétvert, s az a másik,
magában őrzi lényegét
a végső hangolásig.
A zongora most lángra gyúl,
menekülnek a hangok.
Körötte füst, s benne avar,
ha ellobbannak a lángok.
A billentyűk hősi mértana,
feketék és fehérek,
Előhívja a képeket
lopakodó enyészet.
A zongora, a zongorák.
A névmás éjszakája,
elkísérnek, kísértenek,
jövőbe, múltba, mába.
Egy norvég hóhullás ragyog.
Zongora áll a hóban.
Benne fagytak a hangjai,
ki előhívhatná, hol van?
Mindörökre kísér s kísért
a zongorák magánya,
az elrontott mechanika
mögött derengő bánya,
ahol minden zongora ép,
felcsendülnek akkordok,
semmi nem némíthatja el
a legutolsó hangot.
2008. július 10.
