— De jól gondolják meg, mert aki nem tud három évig mesélni, a vár falánál karóba húzatom a fejét!

Sokan vágyódtak a fele birodalomra: grófok, hercegek, nagyobb urak sokan mentek szerencsét próbálni. Úgy érezték, tudnak mesélni, de bizony még a legügyesebb se vitte két-három hónapnál tovább. A király meg nem kegyelmezett senkinek, irgalmatlanul levágatta mindnek a fejét, a vár falához nagy karókra szurkáltatta. Majd egy szegény embernek volt egy idősebb fia, nagyon ravasz volt. Azt mondja:

— Édesapám, elmegyek én, mesélek a királynak.

— Hova mennél, gyerek? Nézzél csak a vár falára, hány ember feje szárad ott! Sehova ne menj!

A gyerek mégis elment, jelentkezett a királynál.

— Fölséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, jöttem jelentkezni, mert nagyon hosszú mesét tudok mondani.

— Három évig is eltart, te gyerek?

— Harminchárom évig is, felséges királyom.

— No jó — feleli —, birodalmam megkapod, ha valóban tudsz három évig mesélni. No, kezdheted is, gyere be!

A legény bement, leült, s mindjárt hozzáfogott:

— Hej, valahol nagyon régen hallottam én hírét, hogy olyan nagy magtárt építettek, aminek egy métertől is szélesebb volt a fala. Azt a magtárt meg teletöltötték búzával. Egy kis hangya észrevette. Fúrt, fúrt, fúrt, fúrta a falat, fúrta, fúrta.

— Hagyd már abba, te gyerek!

— Hát, fölséges királyom, azt a nagy vastag falat olyan hamar nem lehet kifúrni. Fúrta a kis hangya, fúrta, fúrta.

— Hagyd abba, gyerek, inkább egy évet elengedek. Mondd tovább!

— Mikor kifúrta, bebújt, felvett egy szem búzát, kibújt, vitte a hangyabolyhoz. Ment vissza, bebújt, felvett egy másik szemet, kibújt, vitte a hangyaboly alá. Bebújt, felvett egy harmadik szemet, kibújt, vitte a hangyaboly alá.

— Hagyd abba! Látom, hogy csalafinta gyerekkel van dolgom. Ne mesélj tovább, inkább megkapod a fele birodalmam!

Így gazdagodott meg a legény. Üzent az édesapjának, az is eljött hozzá lakni. Így ők lettek az urak.

(Nagy Zoltán—Nagy Ilona: Az ikertündérek, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990)