A cím kissé furcsának tűnhet, de valóságtartalmához nem fér kétség: olyan embernek állít emléket, aki munkásságát, teljes életét – a szó szoros értelmében – évtizedeken át a köznek szentelte.
Tette ezt akkor is, amikor – akár családját is veszélynek kitéve – képes volt részt vállalni olyan eseményekből, amelyek jó kimenetele nagyon kétséges volt. És vállalta ezt a helyzetet, tudva azt is, hogy bármikor szembekerülhet azokkal, akik fent vagy lent emberi sorsokat igazgatnak. Török Sándor bácsi élettörténetét mutatja be újabb könyvében, az Emléktöredékek útikönyvében Török Árpád, s teszi ezt úgy, hogy közben saját útjának töredékeit is belefonja a történetbe, hitelesebbé, hitelessé téve ilyenformán mindazokat a történeteket, amelyek Török tanító úrral, családjával, környezetével megestek.
A könyv írója, szerkesztője rendkívül izgalmasan, szépírói vonásokat is megcsillogtatva beszél a népes család vándorlásairól: a felsőcsernátoni szülőháztól Kalotaszegig, Érmellékig, Szilágyságig, ókirályságbeli állomáshelyig kígyózik a kanyargós út, hogy aztán végleg megállapodjék itthon, Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön, s a családfő itt kamatoztassa tovább megálmodott álmait, kivitelezze vágyait, társakat és támogatókat szerezzen elképzelései végrehajtásához. A könyvet böngészve csodálatunkat váltja ki Sándor bácsi mérhetetlen szívóssága, amelynek eredményeként szobrok, emléktáblák, művelődési rendezvények, intézmények születtek. Sőt, az ő ügyködése nyomán született meg az ország első cigány iskolája Sepsiszentgyörgyön, a felső ortodox templom szomszédságában, amely intézet az ő nyugdíjba vonulásával meg is szűnt. Nem túlzok, ha kijelentem, nemigen akad olyan ember, akinek nevéhez annyi emléktábla, emlékhely, műemlék-felújítás kötődnék, mint Török Sándoréhoz. Ha ellátogat bárki Nagyenyedre, Magyarigenbe, Csernátonba, meggyőződhet róla, de itt, Sepsiszentgyörgyön is számos jelképes nyomával találkozik a tanító úr építő lázának. A második világháború alatti megpróbáltatások, a tiltott határátlépések, a menekülések, később az „érmihályfalvi csoportban” való részvétele bizonyítja, hogy nem lehetett könnyű – nyakán a népes család gondjaival is – átvészelni az elmúlt és az új rendszer embertelen túlkapásait.
Én úgy gondolom, nem lehet őszintébb szó annál, ha a fiú szól az Apáról. Annál is inkább érthető és elfogadható ez, ha tudatában vagyunk annak, hogy maga a fiú is, apjához hasonlóan, szünet nélkül kutat, szervez. Eddig megjelent, főleg turisztikai jellegű írásaiból kiderül, Erdély egészének igen alapos ismerője, és vallomása szerint e csodálatos országrész, a Tündérkert szépségeinek megismertetését elengedhetetlen feladatának tekinti. Ennek a célnak igyekszik ebben a könyvben is megfelelni. Az olvasót végigvezeti mindazokon a településeken és vidékeken, ahol családja és ő maga megfordult, s az édesapa cselekedetei mellett felsorolja mindazt, ami gyerekként, majd ugyanide később visszatérve felnőttként, érett szakemberként őt megérintette, csodálatba ejtette.
A könyvet a sepsiszentgyörgyi Proserved Cathedra adta ki, február 27-én mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban.
Péter Sándor
