Már fáztam, iszonyúan fáztam, de nem akartam egységet bontani, mert senki nem mozdult. Még azt hihetnék odafentről, hogy menekülünk félelmünkben. Rá is fáztam kegyetlenül. Abban az évben azt követően volt az első tüdőgyulladásom. Aztán még kettő, mert például a hatodik emeleti otthonunkba a sok nemfizető lakás fűtésének kiiktatása miatt (talán) kevés hő jutott, azt a gázfőzőkályhák állandó működtetésével akarta pótolni mindenki – mi is, homokot sütöttünk a lerben –, s ez olyan viszonyokat produkált, ami nem lehetett valami egészséges.
A tüntetésen ott volt a másodikos fiam is, aki ugyan játszani készült a barátjával, de megmagyaráztam neki, hogy tüntetni megyünk, s oda tömeg kell. Nemsokára érkezett a kolléganőm, hogy együtt induljunk. Megérkezett a játszótárs is, aztán egyszer csak felerősödött kettejük között a vita. Hallottuk, amint a fiacskám nagy vehemenciával magyarázza, hogy tüntetni kell menni, mert oda tömeg kell. Az a lényeg, hogy lássák: sokan akarunk valamit. El is intéztük, felhívtuk Mikike anyukáját, hogy a fia is velünk jön. Azt tudtuk, hogy ő is ott lesz. Ferencz Mari kolléganőmnek könny szökött a szemébe, és azután Kicsi Tömegnek szólította a fiamat, akinek az új bársonynadrágja gyertyás lett, de nem bántuk, én meg tüdőgyulladást kaptam, azt viszont egy kicsit igen.
A civil akaratnyilvánítás okozhatta, hogy a közelbe telepítettek gyakorlatozni egy csendőrségi alakulatot, amelynek a tagjai aztán terepruhában, puskával, nehéz bakancsban „patruláztak” mindenfelé a városban. Alig vonult el az első négy mellettünk, már láttuk a következő csoportot. „Egy cseppet sem volt félelemkeltő.” Mégis átfutott bennem akkor, hogy menthetetlenül végbe fog menni a beolvasztás, bárhogy tiltakozunk ellene. Mi eredménye lehet a gyertya és a puska együttes jelenlétének? A gyertyák ugyan csonkig égtek, de tett-e valamit értünk, legalább felfigyelt-e ránk akkor a világnak azon része, ahol valakik jogot vindikálnak maguknak arra, hogy felügyeljék a földkerekség demokráciáját?