december 22.
A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van!
Fáradhatatlan a tömeg. És elfogyhatatlan. Három napja állnak velük szemben, és persze három éjszakája. Éjjel kevesebben vannak az utcán, hiszen a sötétségben meginog az emberek biztonságérzete – de sokaké nappal is meglehetősen gyenge, nem is megalapozatlanul, ezért nem félnek jobban az éjszakától. Akár igazuk is lehet: az eddigi áldozatok szinte mind nappal estek el. Ez némileg igazolja azt a feltételezést, hogy van, ahol terroristák lövöldöznek a népre. Olyan emberek, akik nem ismerik annyira a várost, hogy éjjel is biztonságosan tájékozódjanak. Azt beszélik, hogy jól kiképzett arab terroristaegységek állnak Ceaușescu rendelkezésére. Palesztinok, szírek, irakiak vagy irániak, ki tudja, mifélék lehetnek. Eljönnek Romániába egyetemre, ez az álca, aztán tíz év múlva még mindig egyetemisták – miért maradnának ilyen sokáig idegenben, ha nem küldetésben lennének, netán kiképzésen, vagy esetleg nem lennének busásan megfizetve. Tény, hogy van pénzük az arab diákoknak. Hansi vagy három évig sörös- és kólásdobozokat gyűjtött, rengeteget járt a kampuszban, látta, hogy milyen Fordokkal meg Opelekkel járnak, és miközben a szemetes konténerekben kutatott a bádogok után, azt is jól látta, hogy mennyi nyugati, csak dollárosboltban vagy még ott sem kapható cuccuk van – ital, cigaretta, óvszer…
A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van!
De lehet, hogy mégsem ők lövöldöznek az emberekre. Lehet, hogy Ceaușescu árváit küldték szét az országban. Akiket a Securitate különleges tisztjei válogattak össze az árvaházakból: a legerősebb, legkegyetlenebb fiúkat és lányokat – erről suttogtak némelyek. S akiket aztán elvittek egy titkos kiképzőbázisra, ahol mindent megadtak nekik: ételt, amennyi beléjük fért, meleg vizet éjjel-nappal, rendesen fűtött szobát, jó ruhákat, nyugati filmeket, valódi kávét, finom italokat és márkás cigiket – és arra nevelték, kondicionálták őket, hogy ezt mind Ceaușescu elvtárstól kapják, aki az árvák megmentője és jótevője, s aki, lám, őket is kiemelte a nyomorból, így hát, ha és amikor a szükség úgy hozza, harcban meghálálhatják mindezen jót. Persze egész napos kiképzés volt az életük, éveken keresztül, mindent megtanultak, amit csak tudniuk kellett, lőni, karatézni, de akár a gyalogsági ásót is több lépésről beledobni az ellenfél mellkasába. Így mondták…
A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van!
Leginkább ezt ordítják az emberek. Meg azt is, hogy Le a diktátorral!, meg még egy-két dolgot. Meglehetősen szervezettnek tűnnek. És békéseknek. Tartják a távolságot. Igaz, Hansiék sem viselkednek ellenségesen. Ahogy társait ismeri, egyikük sem nagyon bánná, ha lemondatnák a főtitkárt. Utálják a nyomort – a sorban állást, az éhezést, a hideget a blokkházakban, a lógást a buszok lépcsőjén, a benzinjegyeket, meg azt, hogy nem mondhatják ki azt, amire gondolnak. Mégiscsak ők lesznek a jövő értelmisége, az ország vezetői is talán.
A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van!
Mintha tényleg velük lennének. Szerencsére nem kaptak más parancsot, mint azt, hogy az úton nem mehet se ki, se be senki – forgalom lezárva. Hogy miért pont azt az utat kellett lezárni, arról velük senki nem közölt részleteket. Be voltak szarva rendesen, hiszen a temesvári kollégának, aki az ételhordással és -osztással volt megbízva, és aki jóban volt a telefonközpontossal, sokszori hiábavaló próbálkozás után végre sikerült beszélnie a családjával, és rettenetes dolgokat mesélt: sok száz halott fekszik az utakon, a katonák tankokkal hajtanak át a tömegen, több ezer sebesülttel vannak tele a kórházak, lesavazott-összeégetett hullák kerülnek elő innen-onnan – kész vérengzés. Ők meg itt állnak, szemben a tömeggel – s bár ez másik város, ebből még akármi lehet… Mi lesz, ha itt is elmérgesedik a helyzet, és a tömeg megpróbál áttörni rajtuk? Ha a tömegbe lőnek, az gyilkosság. Mind a tízüknél 120 töltény, az 1200 lövésre elég. Ha csak a felét lenne idejük kilőni, az is 600 lövés. A kalasnyikov golyója két emberi testet is képes átütni… Az több száz meglőtt tüntető. És utána az emberek egyszerűen péppé taposnák őket. Viszont ha a meglóduló tömeget ellenállás nélkül átengedik az útzáron, az parancsmegtagadás, aminek valószínűleg azonnali főbe lövés lenne a kimenetele…
A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van! A hadsereg velünk van! Pedig hatalmas a kaszárnya udvara, és teli van épületekkel – kombinált Mircea, – de az őrnagy mégis közéjük akart leülni. Miért?
Eddig még nem látta azt a tisztet. Pedig pofáról ismerte már mindegyiküket, de ezt a fickót sosem látta. Nem is úgy viselkedik, mint itt szokás – állapította meg –, itt nincs helye ekkora barátkozásnak; igaz, állatkodásnak sem. Itt kiképzés folyik, nem szopatás, sem bulizás. Valószínűleg Ilie Ceauşescu tábornokkal meg a hadosztály vezérkari főnökével érkezett a délelőtt, bár akkor nem vette észre a kis csapatban. Igaz, hogy akkor leginkább a tábornokot figyelte. Alacsony ember volt, mint a testvére, a pártfőtitkár, s az arca is ugyanolyan volt, mint a bátyjáé. Akkor épp a rajuk volt a szolgálatban lévő intervenciós alakulat, a parancsnokság épületének bejárata mellett cigiztek egy szobában. Amint megpillantották a tábornokot, egyikük elővett egy gyufásdobozt, kivett belőle nyolc szálat, egyiknek letörte a fejét, és éppen sorsot húzatott volna, amikor belépett Panait. A tiszt először elsápadt, aztán kivörösödött, majd a suttogás és az ordítás sajátos keverékével hívta fel a figyelmüket, hogy meg ne próbáljanak semmi marhaságot, különben saját kezűleg lövi főbe mind a nyolcukat.
– Látom, előfelvételisek vagytok. A jövő vezetői.
– Khmm, hmm, egen.
– Hová valók vagytok, srácok?
– Innen is, onnan is – motyogták.
– Te például honnan jöttél? – néz az őrnagy Mirceára.
A fiú a gyér fényben az őrnagy fegyvernemjelét igyekszik felismerni. Lövész, gyalogkakukk. Persze ha elhárító, azt nem fogja kitűzni magára.
Megmondja.
– Szép város. És te?
– Én C. mellől, egy faluból.
– Értem. Na és te?
– Én K.-ból.
– Íme, egy erdélyi. V.-ből van valaki?
Jelentkezik Lajos, hogy ő onnan van.
– Hogy hívnak?
– Ludovic.
– Ezek szerint értesz magyarul.
– Igen.
– Hm. És szoktad nézni a magyarországi tévét?
– Nem igazán, őrnagy elvtárs – hazudja Louie szemrebbenés nélkül. Mircea többször hallgatta, amint filmeket mesél a többieknek. Most meg lehazudja. – Sokkal jobban szeretek olvasni meg tanulni, őrnagy elvtárs.
Louie olyan meggyőző, hogy ha arra pályázna, egy moszkvai ösztöndíjat is megkapna.
De nem az őrnagytól. Úgy néz rá, mint aki pókerrel hívott, mire mutattak neki egy színsort.
– Értem. Én is V.-ben lakom. Ugyan nem tudok magyarul, csak egyetlen szót, azt, hogy igen...
– … és hogy nem – pofázik bele valaki.
– … ne szóljatok bele. Egyetlen szót tudok, azt, hogy igen.
Milyen sunyi, gondolja Mircea, fel akarja mérni, hányan magyarok közülünk.
– És néha bele-belenézek a magyar tévébe, mikor meccs van vagy valami más sporteseményt közvetítenek. A szöveget nem értem, de végül is a játék a lényeg. Ezzel ti is így vagytok, ugye?
– Nem, nem; én nem nézek külföldi tévét; Én sem; Nekünk nincs is tévénk; Nálunk még villany sincs; Ó, nem, dehogy – hangzanak a mentegetőzések.
– Tényleg? Akkor elmondom én, hogy mi van a magyar tévében. Mondták nekem, hogy éjjel pornográf filmeket vetítenek. Nem hittem el, és egyszer bekapcsoltam éjjel. Undorító, fiúk. Két perc után kikapcsoltam a készüléket, és vagy két hétig nem kapcsoltam be. Rettenetes, romboló dolog, még rám is szörnyű hatással volt, hát még a ti korotokban micsoda lelki eltévelyedéseket okozhat, miféle bűnöző hajlamot idézhet elő. Őszintén, de tényleg, szeretnétek, ha minden éjjel pornográfia lenne a tévében?
– Ó, nem, dehogyis, ez szörnyű, ez rettenetes, az…
– Márpedig ha megtámadnak a magyarok és vissza­veszik Erdélyt, ez lesz a legkisebb bajunk.
 Szóval erre megy ki a dolog, a srácok lojalitását akarja kipuhatolózni – döbbent le Mircea. Uwe, Louie meg mások is egyszer, mikor hasonló aggodalmait megpendítette, elmagyarázták neki, hogy miért volna rossz Magyarországnak a revízió. Mert hirtelen kerekedne egy akkora román kisebbsége, amihez mérhető nincs még egy a földrészen. És ha már belelendültek, elmondtak egy csomó történetet a románok erdélyi betelepítéséről, a szászok és a svábok fejpénzért eladásáról az NSZK-nak meg számtalan más dologról, hogy időnként úgy érezte, a történelemkönyvekben olvasottak fele szemenszedett hazugság. És talán az igazság nem ismerése az oka annak a félelemmel vegyes gyűlöletnek a bozgorok iránt, ami benne is ott rejtezett – és amit csak akkor ismert fel, akkor azonosított és térképezett fel, amikor már kezdett megszabadulni tőle.
A magyarok. Szóval ezért nem látták napok óta Silaghi tizedest. Egyik délben behívták az udvaron felállított távközlési sátorba. A két egyforma Zsebgyerek szerint éjjel-nappal fordítja a magyar határőrség rádióforgalmát. Merthogy a román radarok a határhoz közeledő objektumokat észlelnek, amelyek a határt átlépve rövid időn belül eltűnnek. És állítólag a magyar határőrök is ugyanezt látják, és ugyanolyan zavarban vannak. Ez tulajdonképpen jó előjel – mondta valamelyik Zsebgyerek –, mert ezek szerint ők nem támadnak. Elektronikus hadviselés – toldotta meg a másik Zseb egy okossággal –, fantomjelek, biztosan a Szpecnaz vagy a Securitate vagy ezek együtt csinálják, hogy zavarjanak össze mindenkit. A Zsebgyerekek mindig ilyen sületlenségeket mondtak. És később mindig kiderült, hogy igazuk van.
(folytatjuk)