– Tulajdonképpen teremőrként kezdtem a múzeumi pályafutásomat, katonaság után, Sylvester Lajos közreműködésével 1973-ban vettek fel. Ott kezdtem tanulgatni, mi is az a múzeum. A dolog persze nem volt minden előzmény nélküli, folyamatosan nyüzsögtem a városban, jelen voltam minden kiállításmegnyitón, szoboravatáson.
– Milyen volt az akkori kézdivásárhelyi múzeum?
– Csodálatosnak láttam, roppant vonzó gyűjteménnyel. Incze László igazgatónak sikerült elérnie, hogy a város a magáénak érezze, rengeteg tárgy a város lakóinak adományaként került oda. Kivételesen személyes kapcsolat alakult így ki ember és állami intézmény között, a kézdivásárhelyiek rendszeresen bejártak oda, ami nem volt tekinthető feltétlenül a kor általános jellemzőjének. Nyilván a céhes múlt és szellemiség alakított ki egyfajta közösségalkotó és -fenntartó kultúrát a maga lokális jellegével. S amint lehetőségük nyílt, a helybeliek, környékbeliek hivatástól, funkciótól függetlenül egyöntetűen igyekeztek részt venni a múzeumteremtésben és gazdagításban. Én meg teremőrként igazából idegenvezető voltam, szezonban több ezer ember fordult meg a múzeumban.
– Az egyetemre való beiratkozás annak a felismerésnek az eredménye volt, hogy alaposan meg kellene tanulni a szakmát vagy a múzeumban maradás adminisztratív előfeltétele?
– Is-is. Sokan ösztökéltek, hogy végezzek egyetemet, de a környezet is ösztönzően hatott, érzelmileg teljesen rá voltam hangolódva arra a hivatásra. Utólag megítélve szerencsém volt azzal, hogy látogatás nélkülin végeztem, mert miután igazából csak vizsgázni kellett Kolozsvárra járnom, így sok mindent megúsztam a történelem szak egyetemi agymosásából. A jövőm miatt sem kellett aggódnom, hiszen minden maradt a régiben, annyi különbséggel, hogy egy idő után már hivatalos képesítéssel rendelkeztem arról, amit évek óta műveltem. Előtte elvégeztem egy konzervátorképzést, kétbalkezes restaurátorként is dolgoztam, az iparos mesteremberek tanítottak meg egy-két fogásra.
– Szinte idilli a felidézett hangulat. Miért tette át mégis a székhelyét Sepsiszentgyörgyre?
– Magam is sokat gondolkoztam azon, miért hoztak be a szentgyörgyi képtárba. Felmerült, egy-két interjúban talán még a számba is adták, hogy azért kellett eljönnöm, mert két dudás nem fért egy csárdába – talán volt is némi alapja a felvetésnek. Egy idő után Kézdin a képzőművészeti gyűjtemény gondozója lettem, és miután Baász Imrét gyakorlatilag kicsinálták a képtár éléről, engem vittek oda. El lehet képzelni, milyen hangulatba csöppentem, de ezeket a feszültségeket közös erővel sikerült aránylag gyorsan hatástalanítani. Az első időszak ezzel együtt borzalmas volt, hiszen újra kellett leltároznom a teljes képzőművészeti anyagot, minden egyes munkát, közel kétezer alkotást kézbe kellett vennem azzal a rettegéssel, hogy az általam már átvett állományban vajon milyen hiányokkal szembesülök. A Vinczeffy Lászlóval közösen végzett, egy éven át tartó leltározás azonban számomra hatalmas hozadék volt, igazi szakmai továbbképzés.
– A nyolcvanas évek képtárbeli, esetenként több művészeti ág találkozására is alkalmat nyújtó rendezvények sokak számára a szabadság illúzióját felvillantó eseményeket jelentették. Milyen árat kellett fizetni?
– Több eseményt megörököltem, másokat magam találtam ki, egy ideig volt némi mozgásterünk. Egészen addig, míg ide nem került propagandatitkárnak Ilie Gavra. Onnantól kezdve már semmiben sem lehettünk biztosak. Rendeztem például egy kiállítást a nagybányai iskola alkotásaiból, amit szerencsére rengetegen megnéztek az első napokban, még mielőtt egy Gavra által idehívott bukaresti művészettörténész hölgy pillanatok alatt le nem szedette a tárlat anyagát. Azzal a képtelen indokkal, hogy csak az sorolható a nagybányai iskolába, aki ott született, és ott is halt meg…
– Milyen kiállítással „búcsúzott” a kommunista időktől?
– Az is Gavra nevéhez fűződik. A Román Nemzeti Galériából kellett elhozni 1989 novemberében egy kivételesen nagy értékű anyagot – fejedelmi palástokat, freskómásolatokat –, a legkorábbi román művészettörténeti anyagokat, a nemzeti kincstár darabjait. Az ottani muzeográfusok is furcsállták, hiszen ők maguk sem állíthatták ki, most meg Sepsiszentgyörgyre viszik. Mi viszont parancsot teljesítettünk, roppant nyomasztó volt az egész hangulat. Amikor minden a helyére került, felhívott Gavra, hogy a kiállítást ő fogja megnyitni, mire jeleztem, hogy én is mondanék néhány mondatot, de ő hallani sem akart magyar nyelvű megnyitóról. Azóta egyre erősödik bennem az érzés: gyakorlatilag elmenekítették ezeket az értékeket Bukarestből, hiszen 1989. december 22-én épp a Nemzeti Galéria emeleti részét lőtték szét, ahol korábban ezeket a tárgyakat tárolták. Hónapokon át a mi raktárunkban várták ezek a tárgyak, hogy visszakerüljenek Bukarestbe.
– Hogyan bukkant fel a kultúraszervezőben, intézményvezetőben az ikonográfia iránti, az elmúlt évtizedét alapvetően meghatározó érdeklődés?
– Úgy tűnik, ehhez is meg kellett érnie az időnek. Már a képtár vezetőjeként elkezdtem kortárs képzőművészek munkásságáról írni, közölni, az ikonográfia pedig alapvetően egyfajta megközelítési módja a mindenkori képzőművészeti alkotásnak. Azt firtatod, azt keresed, mit ábrázol az a kép, illetve mi a mű megszületésének háttere. A gelencei templom már korábban is érdekelt, a kilencvenes évek elején egy magyarországi lapnak írtam egy tanulmányt a Szent László-legendáról, de hát hamarosan rá kellett jönnöm, hogy Gelence gyakorlatilag Szent Lászlóról szól. Bármilyen műalkotás megismerése a korszak alapos ismeretét is feltételezi, a freskóciklusok pedig kivételes irodalommal rendelkeznek. Egy hasonlóan gyönyörű téma által pedig az ember engedi magát sodródni, és e tanulási folyamat közben pedig egyszer csak arra ébred, hogy hozzá tud szólni a témához.
– A tudáshalmozódás azzal a „veszéllyel” is fenyegethet, hogy egyre óvatosabb lesz az ember a véleménynyilvánítással. Ön ütközött hasonló belső korlátokba?
– Itt inkább az a kelepce fenyegethet, hogy néha azt hiszed, te vagy a legokosabb. A tudást csak a legmélyebb alázattal kell megpróbálni érvényre juttatni. Épp a Szent László-legenda falképciklussal jártam úgy, hogy sokáig azt hittem, a lineáris narratíva mindent elmond a történetről, minden egyértelműnek tűnt. Aztán amint egyre többet tudsz meg róla, észreveszed, hogy különleges, első látásra oda nem illő ábrázolások szerepelnek a ciklusok között. Például: mit keres a falképeken a királyi korona, amikor 1068-ban Szent László még herceg volt? Vagy: miért van, hogy a gelencei templomban a felső regiszterben a Szent László-legenda, alatta meg Krisztus szenvedéstörténete jelenik meg? A sorozat főszereplője pedig ugyanaz. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Szent Lászlót krisztusi szereppel látta el a festő vagy a megrendelő. Ilyenkor merül fel, hogy micsoda mélységeket takarunk el időnként az ikonográfia megnevezéssel.
– Milyen mértékben „tartja fogva” a Szent László-kultusz?
– Olykor én is úgy érzem, hogy bezár a téma, néha felmerül bennem, hogy vajon csak ezt tudom? Persze ez is bőségesen elég lenne. Érzem a bezárkózás veszélyét, de igyekszem egyebekkel is foglalkozni.
– Hogyan viszonyul a régi épületekhez: kizárólag muzeográfusként, műemlékvédőként?
– Korántsem, a gelencei templom helyreállítása után épp a Háromszékben írtam meg, hogy a templom változatlanul elsősorban istenháza, a vallásgyakorlás otthona. A műemléképületek esetében számomra a hozzájuk tartozó sajátos élet fenntartása az elsődleges, azt kell segíteni, szolgálni, minden egyebet annak kell alárendelni. Mi, művészettörténészek hajlamosak vagyunk panaszkodni, hogy ez is tönkremegy, meg az is, de alig írunk arról, miért fontosak, a nagyközönség, esetenként a helyi közösségek is alig rendelkeznek erről szóló ismeretekkel. Jómagam ezért is indítottam a kis kalauzsorozatomat, amelynek legutóbbi eleme a Kilyéni templomkalauz. Miután a Facebookon is hiányoltam a művészeti ábrázolásokról szóló diskurzust, két sorozatot is indítottam: egyiket a Szent László-témában, a másikat pedig Barabás Miklósról, aki ugyancsak közel áll a szívemhez. Mert hát annak is húsz éve immár, hogy tető alá hoztuk a nagy Barabás-kiállítást, amit akkor abban a reményben raktunk össze, hogy egy nagy Barabás-kutatás első állomása lesz.

JÁNÓ MIHÁLY
1945-ben született a németországi Eichstätt városában. Középiskoláit Kézdivásárhelyen és Kolozsváron végezte, 1979-ben szerzett történelemtanári diplomát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Művészettörténeti doktori dolgozatát 2010-ben védte meg a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Fő kutatási területe az erdélyi középkori festészet, különös tekintettel a Szent László-legenda freskóciklus ikonográfiájára és Barabás Miklós festészeti munkásságára. 1973 és 1983 között a kézdivásárhelyi Incze László Múzeum muzeológusa, majd 1990-ig a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár vezetője, 2001-ig Kovászna Megye Művelődési Felügyelőségének főtanácsosa, 2009-ig pedig a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár főmuzeográfusa. Művelődésszervezői munkásságáért két alkalommal nyerte el az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szolnai Sándor-díját (1993, 1998). Képzőművészeti kutatómunkájáért és publikációiért 2009-ben Szervátiusz Jenő-díjban részesítették. Tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, a Barabás Miklós Céhnek, a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Muzeográfusként közel 300 képzőművészeti kiállítás szervezője vagy munkatársa. Száznál több művészeti témájú cikket és tanulmányt közölt. Fontosabb könyvei: Színek és legendák. Tanulmányok az erdélyi falfestészet kutatástörténetéhez (2008), Huszka József székelyföldi falképmásolatai (2008), A gelencei Szent Imre műemlék templom (2013), A kézdiszentléleki Szent István-kápolna (2015).