Lucian Boia ezt erősíti meg újra akkor, amikor egy elterjedőben lévő újságírói klisét bélyegez meg: „Nem akarom többé hallani – de továbbra is hallani fogom, mert elterjedt – ezt a nevetséges Kis Egyesülés ostobaságot. (…) Egész nemzedékek tudták, hogy ez a Fejedelemségek Egyesülése, hogy akkor, 1859-ben jött létre Románia. Néhány évig még a Fejedelemségek Egyesülése nevet viselte, mert a nagyhatalmak nem fogadták el a Románia nevet.” A történésznek nyilvánvalóan igaza van. De nem azért, mert az új megfogalmazás megzavarna bizonyos megszokott szófordulatokat, hanem mert a „Kis Egyesülés” és a „Nagy Egyesülés” szembeállítása módosítja a történelmi események percepcióját.
Hiszen, ahogy azt a történész elmagyarázza: „Ez a Kis Egyesülés nem kis egyesülés. Ha mindenképpen kicsinek és nagynak akarjuk őket nevezni, akkor meg kell fordítani, és én azt mondanám, hogy az 1859-es volt a Nagy Egyesülés.”
Ellenvetésként lehetne felhozni, hogy egyszerű félreértésről van szó. A „kis” és a „nagy” egyesülés csak a mennyiségre vonatkozik, nem a történelmi jelentőségre, hiszen 1859-ben két viszonylag kis tartomány (Moldvát amúgy is megfelezték 1812-ben) egyesült, míg 1918-ban a Regát (a két egyesült fejedelemség) egyesült Erdéllyel, de Besszarábiával és Bukovinával is. Ennek ellenére egy történész nem gondolkodhat mennyiségekben, hiszen egy nemzetet sohasem lehet népességek és területek egyszerű összeadásaként tekinteni.
De még akkor is, ha a nyelv egyszerű mechanikájának vagyunk a tanúi, hasznos megértenünk, miként jutottunk ide. A „Kis Egyesülés” csak azért kezdett el terjedni, mert a „Nagy Egyesülés” szintén nagyon gyakorivá vált. Természetesen nem számít újdonságnak, de valószínűleg azért alakult általánossá, hogy elkerüljenek más, időközben kevésbé megfelelővé vált kifejezéseket. A kommunista rezsim alatt és utána is az emberek sokáig kerülték, hogy a királyról beszéljenek, és szinte el is felejtették, hogy Románia 1881 óta királyság volt. Ezért az „Erdély – vagy Besszarábia és a többi – egyesülése a Román Királysággal” szófordulat helyett egyszerűen Nagy Egyesülést mondtak, ami átfogó és általános megfogalmazás.
De elképzelhető, hogy az utóbbi két évtizedben legalább két okból kezdték el gondosan kerülni a „Nagy-Románia” kifejezést. Először is azért, hogy ne tűnjön C. V. Tudorral való szimpatizálásnak, másodsorban azért, hogy ne táplálják azt a gyanút, hogy Romániának revizionista tervei vannak.
Maga a „revizionista” szó is negatívan cseng a román politikai és történetírási diskurzusban, hiszen főleg a magyarok követeléseivel társítják, hogy a másik kifejezést, az „irredentát” ne is említsük, mely ugyanezen okból még rosszabbul hangzik.
Valójában az először a XIX. századi olasz nacionalisták által használt terre irredente kifejezés pozitív kicsengésű volt, és az Osztrák–Magyar Birodalom részét képező olasz tartományokra vonatkozott, márpedig ebben az eredeti értelmezésben inkább a románokról lehetne azt mondani, hogy irredenták voltak, vagy azok most is, hiszen ők vágynak olyan területek és népességek visszaszerzésére, melyek Romániával és a román többséggel állnak szoros kapcsolatban.
Ha pedig Besszarábiáról beszélünk, akkor ma Traian Băsescu az „irredenta” mozgalom vezére.
Íme, mit írt nemrég: „Az Egyesülés elkezdődött! Most, amikor ezt a bejegyzést közzéteszem, Moldova Köztársaságban 34 település helyi tanácsa szavazta meg az Egyesülést Romániával. (…) Hahóóóó! Cotroceni-palota (az elnöki hivatal – a szerk.), Győzelem-palota (a kormányhivatal – a szerk.), parlament palotája! Hallatszik? Az Egyesülés elkezdődött!”
De nemcsak a szavak, maga a szándék is, hogy határok módosításával változtassák meg a regionális politikai rendet, ez vált nehezen kimondható valamivé. Következésképpen annak érdekében, hogy elkerüljenek bármilyen társítást a megengedhetetlennek tartott politikai állásfoglalásokkal, egyre inkább kerülték a Nagy-Románia kifejezést, így aztán helyettesítéssel és parafrazálással egyre inkább Nagy Egyesülésről kezdtek el beszélni. Nem csoda, hogy a funkcionális leegyszerűsítésekre törekvő sajtó szimmetriával létrehozta a „Kis Egyesülés” kifejezést. Ha ez így van, akkor itt nem a fejedelemségek egyesülésének minimalizálásáról van szó, hanem inkább az esetleges „irredenta” törekvésre történő bármilyen fajta célozgatásból származó bonyodalmak elkerüléséből származó járulékos következményről.
Lényegében a bármilyen fajta nacionalizmusnak az utóbbi két évtizedben történt megkérdőjelezése által okozott nyelvhasználati változásoknak vagyunk a tanúi. Jellemző, hogy maga Lucian Boia történész is félénk óvatosságot mutat, amikor a rokon terminológiát manipulálja. Arra a kérdésre, hogy a túlzott hazafiság ártalmas-e, a következőket válaszolja: „A hazafisággal, persze, vissza is lehet élni, de – mondjuk így – mérsékelt, elfogadható formájában a hazafiság inkább erény, mint hiba.”
Furcsa azt hallani, hogy a hazafiság „inkább erény”, mintha a megszólaló valamilyen engedménnyel kívánná rehabilitálni a kifejezést. Az alapkifejezés, a „haza” különben szinte teljesen kikopott a nyelvből, mintha valami elavult és a ma vállalt „európaiassághoz” nem illő dolgot fejezne ki. Az az érzésünk, hogy súlyos egyensúlyhiányban vagyunk. Míg az 1989 utáni első években a bárdolatlan nacionalizmus tanúi voltunk, a politikai érzést pedig mintha a „Haza nem eladó!” szlogen jellemezte volna, ma a másik végletbe csúsztunk, amikor maga a hazafiság valami gyanús dolognak tűnik, és amikor több millió ember csakis emigrálásról álmodozik. Az országgal és a világ többi részével csakis az elfeledett középút lehet az erényes kapcsolat.

dw.com/Főtér