– A posztban akarsz ásni?
– Ott vagy akárhol, de megfagyni nem akarok.
Samu hamar belátta, hogy a társának igaza van. Szerencséjükre egy beton faldarab mögött guggolva-térdepelve vizslatták a környéket hat órán keresztül. De láthatta, hogy a tőlük balra lévő két „állomáson” hogy cidriznek a katonák a földön fekve. Hat óra nem őrségbeosztás – az ugye négy volna –, tönkre vágta az idegeiket, még csak egy jó kis nátha kell a boldogsághoz.
– Rendben, ássunk. Addig sem fázunk – csatlakozott a másik ötletéhez.
Időnként mindketten szünetet tartottak. Jól láthatták szomszédjaikat: a két srác, mint valami rossz rajzfilmben, néhány fűcsomó mögé rejtőzve feküdt a nedves földön.
– Mekkora marhák ezek ketten, basszam – állapította meg Samu. – Áshatnának ők is maguknak egy lyukat. Ez így tiszta tüdőgyulladás.
– Be vannak szarva, azért nem csinálnak semmit.
– Gondolod, hogy félnek?
– Biztos vagyok benne.
– De hát ha valaki figyel minket, annak úgyis nyilvánvaló, hogy ott van egy posztunk. Nappal is váltunk, egy kilométerről látszik. Pont őket fogják kinyírni…
– Miért ne pont őket?
– Végül is… Majd javaslom nekik. Mármint a fiúknak, hogy ássanak – tette hozzá Vihar széles vigyorát látva.
– Már csak egy kályha hiányzik.
– Mennyire igazad van! – csillant fel Vihar szeme.
Ezután már kevésbé figyelt Samura. Bajtársa nagy átéléssel mesélt valamit, mikor Vihar hirtelen elnyomta alig meggyújtott cigijét.
– Mindjárt jövök! – mondta egyszerre, és az ölében tartott gépkarabélyt a gödör falának támasztotta.
– Hova mész?
– Kályháért.
– Há’ persze. S ha jön az ellenőrzés?
– Mondd, hogy elmentem szarni.
Azzal Vihar eltűnt a sötétben. Samu az idő múlását sosem érezte ilyen lassúnak, még a boltok előtti többórás sorban állások idején sem. Éjszaka közepén, háborúban, mert végül is az van, fegyverrel és éles lőszerrel, feszülő idegekkel másképpen telik az idő. De végül megjelent Vihar. Maga után vonszolt valamit – egy hosszú pléhvalamit.
A közeli bokrok közé hajított ócska vazelineshordók egyike volt. A tankosok ezeket a kolbászszerűen hosszúkás hordókat, miután kiürültek, egyszerűen átdobták a falon.
– Ez pont jól jön nekünk – mondta Samunak Vihar. – Fogd csak meg így – mutatta társának, majd a rohamkéséből és annak tokjából ollót összerakva formázni kezdte a hordót. Hamarosan elkészült a kályha.
– Gyújtsunk be! – javasolta Vihar, és a környező bokrok közül összegyűjtötte a gallyakat. A kályhában hamarosan fellobbant a melegítő tűz. A lángja ugyan nem volt nagy, de az égő maradék vazelin rettenetes bűze a szellő fodraiban messzire vitte a kályhaépítés hírét. A szagra – és persze a fényre – előkerült a szolgálatos tiszt, és nyálát fröcsögve kiabálni kezdett, hogy „azonnal oltsátok el a tüzet, magatokra akarjátok vonni az összes terrorista figyelmét, vagy mi a lófasz”, de Vihar, a szokásos tenyérbemászó arroganciájával megigazította a lövészként teljesen szabálytalanul viselt, bakancsára kitűrt, ki tudja, honnan szerzett hófehér hegyivadász zoknit, majd odavetette a tisztnek, hogy „hadnagy elvtárs, addig jó, amíg tudják, hogy itt állunk a vártán, mert addig nem próbálkoznak beosonni”. Az általuk csak látásból ismert kétcsillagos erre fenyegetőzni kezdett, hogy „majd elintézem, hogy leszerelésig a fogda budiját pucold, katona!”. Ám a szemtelen baka ismét visszafeleselt: „Budit mosni még mindig jobb, hadnagy elvtárs, mint tüdőgyulladást kapni. Ezt nagybátyám mondta, Popescu ezredes, talán ismeri”.
– Vihar, te hülye, egyszer jól fel kéne pofozzon téged valaki – vetette oda Samu, de már csak gondolatban.

Nyolcan guggoltak a harckocsi mögé, meg az új főhadnagyuk, Ciocan. Nagydarab, virgonc ember, a pletykák szerint mindenkit képes padlóra vinni, Moszkvában tanulta a szovjet harcművészetet, a szambót. Állítólag több bajnoki címe is van. Mivel semmi rosszat nem lehetett hallani róla, a pletykás kollégái valószínűleg tényleg tartottak tőle. És az alárendeltjei is. Persze a korábbi bohóc hadnagyra nem bízhatták éles helyzetben a srácokat. Kiképezni jó volt ő is, és a csajokról, a piáról meg a kártyáról remekül lehetett vele beszélgetni. De háború idején – hiszen a tiszt szerint bárhogyan is nevezik: felkelésnek vagy forradalomnak – ez mégiscsak háború – már réges-rég teleszarta volna a gatyáját.
– Te, szőke!
– Parancsoljon, főhadnagy elvtárs!
– Valakinek ide kell hoznia azt a nyöszörgő szerencsétlent. Te leszel az. Nyomás!
A tank előtt, vagy harminc lépésre tőlük egy rendesen megszórt mikrobusz  belekenődve a dróthálós kerítésbe. A kocsi alá rejtőzött fickó – bizonyára a megsebesült sofőr – időnként, amikor a puskaropogás alábbhagy, el-elkiáltja magát: – Segítség! Szedjenek ki innen! Szedjenek ki!
Hansi kifejezéstelenül nézi a főhadnagyot. Nem világos számára, hogy vajon azért küldi őt, mert ő a leginkább feláldozható, vagy mert őt találja a legalkalmasabbnak a feladat sikeres végrehajtására.
– Megértetted, katona?
Végül az utóbbit fogadja el valószínűbbnek. Mérlegel: lőnek balról, lőnek srégen szemből, időnként lőnek hátulról is, csak jobbról nem, legalábbis egy­előre nem.
– Megértetted, katona?
– Megértettem, főhagy elvtárs!
– Mi majd fedezünk – mondja valamelyik srác. Biztosan túl sok háborús filmet látott, és most vagánykodik, könyveli el Hansi. A tank mögül, ahová behúzódtak, nem látni sem a nyöszörgő embert, sem azokat, akik őket lövik. A közelben lévő állásokban ugyan mind a sajátjaik vannak, de az nem jelent semmit. Hansi mindössze egy tábori telefont látott a csapatoknál, és amilyen állapotban van a sereg felszerelése, valószínűleg az az egy sem működik. De ha működik is, egy darab akkor sem elég a csapatok közötti kommunikációhoz. Ha most kikúszik a tank mögül, senki sem fogja tudni, hogy nem ellenség. Ha nem kúszik ki, kaphat egy golyót a fejébe parancsmegtagadás miatt. Azt a szerencsétlent pedig tényleg meg kell valahogy menteni, különben előbb-utóbb megdöglik, elvérzik lassan.
Hansi köp egyet. Egyre jobban fáj egyik zápfoga. A karabélyát a hátára fordítja, s guggolva ellépked a harckocsi elejéig. Ott megállapodik, és felméri a helyzetet. Nagy a lövöldözés, csak arra nem tud rájönni,  hol van az ellenség. Mert ellenségnek lennie kell. Bár az is lehet, hogy csak rákaptak a lövöldözésre a fiúk. Nem csoda, lövészeten összesen három-négy töltényt lőhettek el, most meg százával tartják maguknál a lőszert. Korábban Hansi is ellőtt jó párat az állásból, a társával versenyzett, hogy melyiküknek sikerül kilőni a kiszemelt utcai lámpát – egyiküknek sem sikerült, szerencsére. Most épp annak a lámpának a fényudvarában készül embert menteni – vagy mit csinálni.
Aztán a puskák elhallgatnak, a mikrobusz alól pedig ismét előtör a kísérteties hang: – Segítség! Szedjenek ki innen!
Hansi úgy találja biztonságosnak, hogy az út melletti árokban, a kerítés mellett kússzon a sérülthöz. Így kisebb az esélye annak, hogy baráti tűz végezzen vele, mintha az úton szaladna a kocsihoz. Az árok nem túl mély, vagy kétarasznyi csupán, de legalább nem vizes. Trudi, indulok. Hansi elég jól halad. Már csak tizenöt méterre van a kocsitól, már csak tízre. A kerítésnek itt van egy beugrója, olyan, mint egy megálmodott, de sosem kivitelezett buszmegálló helye. Az árok itt csőben folytatódik, Hansinak ki kell bújnia az árokból.
– Hé! Most odamegyek a kisbuszhoz! Hallja? Megyek, hogy szedjem ki onnan! Hallja, hé?
Semmi válasz. Hosszú, feszült másodpercek telnek el, talán vagy harminc is, mire ismét hangot hall: – Segítsen!
Hansi kikúszik az árokból, felcsúszik az aszfaltra, és, továbbra is kúszva, újra a kocsi felé indul. Egyméternyit halad, amikor ropogni kezd egy fegyver. Látja a torkolattüzet a busz alatt. Vagy harminc centire tőle ujjnyi darabokat tépnek ki a lövedékek a beton kerítésoszlopból. Hansi az álommegállóba gurul. Mintha karmesteri pálcalendítésre, beindul a pokoli zűrzavar: akinek a környéken fegyvere és muníciója van – lehetnek vagy százötvenen –, mind a ravaszra szorítja ujját. Trudit látja, amint potyogó könnyekkel hajol egy koporsó fölé, melyből egy nyitott, üveges szemű Hansi bámul kifelé. A megállót nem töltötték fel az úttal egy időben, ezért kissé mélyebben fekszik. Hansi, amíg lapul, talán kívül esik a belőhető területen. Csak várnia kell. Milyen erősen és gyorsan ver a szíve. Milyen dühösen.
Mikor egy perc múlva alábbhagy a pukkogatás, Hansi úgy dönt, hogy segítsen a pasasnak a francnyavalya, hiszen rálőtt, ő inkább visszavonul. Elkelne egy rádió, bassza meg – zúgolódik. Jobb híján kiabálni kezd.
– Főhagy elvtárs! Főhagy elvtárs! – Mi van? – Vissza­vonulok. – Hozd magaddal a sebesültet! – A sebesült rám lőtt! – Biztos?! – Igen. Csend. A várakozás kiborítja. – Katona!
Hansi hallgat. Várjon a főhagy elvtárs is. Kivárja a második megszólítást.
– Katona! – Itt vagyok! – Visszavonulhatsz! – Értettem.
Hansi jóval óvatosabban, mint menet, kúszni kezd. Csak az árokig van veszélyben. Az a seggfej a kocsi alatt biztos rájött közben, hogy ő nem terrorista, hanem katona, és nem lő rá újra – bár azért nem árt vigyáznia.
Mint túlméretezett feketés köpések, úgy fröccsen szét mellette az út aszfaltja. Hansinak sikerül az árokba vetni magát, háttal a tanknak, arccal a kisbusznak. Te lőttél, te szarházi? Kiles az árokból. A sebesült – vagy aki annak adja ki magát – ismét tüzel. Hansit elönti az adrenalin. Te hálátlan disznó! Ezt elbasztad! – kiabálja, de csak magában. Kiemeli a fegyverét az árokból, és egy rövid sorozatot ad le a kocsi irányába, tizedmásodperc alatt kiemelkedik, s újabb kétszer három lövést ereszt meg a kocsi alá célozva, majd visszaereszkedik.
Következik egy újabb percnyi összevissza lövöldözés, majd újabb pihenő. Hosszú percek tucatjai telnek el, de a mikrobusz alól többé nem kér senki segítséget.

(folytatjuk)