A „macsó hímek” valódi áldozatai közé számító, pénzre és hírnévre éhes ájtatosak tolakodtak, és kisajátították a nemes ügyet az amerikai neofeminizmus amazonjai hasznára. Párizsi szín: „– Végül a fenekemre tette a kezét! – Az enyémre is! – De az enyémre előbb! És azt ígérte, hogy enyém a főszerep! – A tied lett? – Nem ez a kérdés! Miért tette rá?” Prágai szín: „Képzeld, megfordult utánam, és a hátsómon legeltette a szemét! – Honnan tudod? – A kamera rögzítette!  – Még csodálkozol? Pasinak született!”
Az átláthatóságot követelő szexi morál az amerikai puritanizmus és a skandináv feminizmus közös gyümölcse – internet inkubátorban fintorogva. Korunk Artemiszei a tegnapi világ szokásaira vadászó mellékes istennők, akik szerint a nemek közötti viszony drámáját – Az ember tragédiáját – még mindig a férfidominancia tintájával írják. Itt az idő, hogy a nő kiszabadítsa magát a gyarmatosító férfi alól. Az atlanti közösségi helyeken biztonsági terek (safe spaces) kialakításáért küzdenek, ahová a férfi vagy másként gondolkodó női kritikák nem jutnának be. A neo­feminizmus rögeszméje a klasszikus műveket is átíratná sznob ízlése szerint, ahogy ezt tette a Carmen operával Firenzében. És korunk kellően sznob ahhoz, hogy e szeszélyben a prog­ressziót, a „korral haladást” lássa.
A francia feministák tovább mentek: a #metoo helyett a #balancetonporc szlogent használják. (A balancer=ingat, hintáz, himbál, mozgat illetve ton porc = „a te disznód” szavak összevonása, amely orzó agresszivitást, felsőbbrendűségi tudatot jelképez.) Csakhogy Európa még nem Amerika, és kiállnak igazuk mellett, miszerint a tegnap jobb volt, mint ma. Mi több: Catherine Deneuve színésznő száz aláíró női társával egyetemben azt is állította, hogy a férfiaknak joguk van a nők ostromlására. És ebből lett a haddelhadd! Hogyan merészelték a francia nők kétségbe vonni az Óperencián túliak igazát? Korunk másik „hőse” – az angolszász hangadó média – a francia nők e csoportjának kezdeményezésében az európai civilizáció régimódi, felszámolandó vonását látta. A gáláns viselkedés, a másik nem iránti vágyat, elfogultságot játékká alakító gesztusok szerintük a szexista dominancia leplei. És ha előttünk ejti le a zsebkendőjét a hölgy? Ha provokatív öltözködésével mindenét láttatja Éva leszármazottja? Maradjunk veszteg, tartva a metoo-sok szájától? Vagy a mögöttük nyomuló ügyvédi falkától?
Az amerikai campusok kiröppenő, egyneműsítő puritanizmusa a szigorúan büntetendő szexuális erőszakot máris kiterjesztette a félszeg vagy zavaró megjegyzésekre, a flörtölésre, a leszólításra, a „sértő tekintetekre”. Így a gáláns viselkedés – „csak ön után, hölgyem”, „felsegítem a kabátját”, mi több: „Önért szaladok az égő házba” – nem más, mint a hím ravaszkodása, hogy behálózza kiszemelt áldozatát. De a francia hölgyek még őrzik a galantéria történelmi vívmányát, amikor ők voltak a szalonok központjai. Ők még tudják, hogy a férfipiruettek a táncparketten vagy a virágos udvaron, a leeresztett szárnyú kakaskörök a majorsági fertályban az életművészet jelei, amelyeket egy duzzogó puritán nem tud értékelni. Gyűlöli azt, amire ő nem képes, vagy amiből kimaradt.
Az amerikai neofeminizmusnak Simone de Beauvoir a faltörő kosa: nem születünk nőnek, azzá válunk. Azaz: viselkedésünk társadalmi és nem biológiai meghatározottságú. Van, aki szerint a szexuális kapcsolat lényegében erőszak! Ezért a „kipihent” svéd parlament már szorgalmazza, hogy a nemi aktust szerződés előzze meg: „Drágám, nem bírom tovább, szaladok a nyomtatványért, hadd töltsük ki!” Felénk már ügyfélkapun keresztül lehetne intézni, hátha közben megnyugszik a kezdeményező.
A feminizmus a liberalizmus egyik változata. Óda az egyénhez, amely felszabadul a társadalmat megtartó tradícióktól, a rend egyezményes formáitól. A neofeminizmus viszont színtiszta kommunitarizmus, közösségelvűség, melyet a liberális politika és neoliberális multi fenntartói megbélyegeztek mostanáig. A francia színésznőt azzal támadták, hogy – úgymond – nem vállal szolidaritást a nőkkel. Miért? A férfi szolidáris minden férfival? Deneuve végül bocsánatot kért, és ezzel gyengítette mozgalmát. Legutóbb Elisabeth Lévy, a Causeur magazin főszerkesztője folytatta az utóvédharcot: rádióvitában bizonygatta, hogy a férfiak döntő többsége igenis, udvarias és szeretetreméltó.
Az amerikai neofeminizmus híveinek és európai fiókszerveinek csak akkor csuklik el sztentori hangja, ha egy délebbről érkező férfiragadozó jelenik meg többedmagával a színen, mondjuk Köln városának Szilveszter éjjelén. Ilyenkor mindenre találnak magyarázatot, megbocsátást, hiszen ez a feminizmus közös parazsat fúj a faji kisebbségek vezetőivel, mind az egyetemeken, mind a Demokrata Pártban. Együtt küzdenek az ellenség ellen, amely – hogy, hogy nem – fehér férfi és heteroszexuális. E mozgalom az emberi méltóságra hivatkozik, de célja a test és a lélek mesterséges szétválasztása. Rajban repülve más újbaloldali mozgalmakkal, fegyelmet és átláthatóságot követel a kortársaktól. Titkod van? Bűnös vagy. A feministák demokráciája nem ismeri a titokhoz való jogot, és ezért egy új típusú totalitarizmus felé mutatná az utat, ha hagyjuk.
A kibontakozó jelenségre, amely most virágba szökött, két francia író – Patrick Poivre D’Arvor és Éric Zemmour – már 2000-ben felfigyelt. A patkányőrök című könyvük 116. oldaláról idézek: az egyik francia oktatási miniszter meglátogatta az egyik híres amerikai egyetemet. Az intézményt vezető hölgy az európai delikvenst a látogatás végén a hivatali szobájába invitálta. A politikus illedelmesen becsukta maga mögött az ajtót, mire a hölgy felfortyant: „Uram, az irodám ajtaja sosincs csukva, ha férfi tartózkodik a szobámban!”
Madách Imre tudná elénk varázsolni, mondjuk az eszkimó szín után azt, ami elkövetkezhet, ha mindez oktatási anyaggá, mintakövető divattá válik egy fél emberöltő után. De Alfred de Vigny Sámson haragja című költeményének látnoki szavait is idézhetnénk a 19. századból: „Fajunk már teljesen rút förtelembe vesz, / A férfi Sodoma, a nő Gomorrha lesz, / Távolról vetve csak egymásra vad szemet, / Úgy éri a halál külön a két nemet.”

S.  KIRÁLY  BÉLA