A díszlet fehér szobabelső, az ablakok keskeny szellőzőnyílások, a háttérben szélfútta kopár fa, három szék és persze a festmény. A műtermek ünnepélyes egyszerűsége és komorság, bezártság-érzés. Belső világok találkozásának helyszíne, ahol minden eszköz arra szolgál, hogy a lényegre irányítsa a figyelmet. Marc őszintesége és kíméletlensége már az első pillanattól mosolyra fakasztja a közönséget, azonban Serge válaszai más fénytörésbe helyezik a problémát, ahol egyre kínosabb érzések szorongatnak. Egy-egy helyzet, kijelentés annyi­ra valóságos, hogy kirobban belőlünk a nevetés, a következő pillanatban azonban tükröt tartanak az orrunk elé, amitől zavarba jövünk, és elkezdünk jobban figyelni magunkra… Művészetről és barátságról szól a történet, de a művészet valójában ízlés, vélemény, szempont, a barátság pedig a másik emberrel való kapcsolat, kommunikáció. És vajon mi alakítja ízlésünket, igazságérzetünket, mi mozgatja kapcsolatainkat? Empátia és szeretet vagy inkább önző érdekek, önérzet, hiúság és az ebből fakadó sértett büszkeség?
Ahány ember, annyi értelmezése a világnak, és ahogy egyre élesebbé válik közöttünk a nézetkülönbség, egyre kicsinyesebbé és agresszívebbé válunk, míg egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy rég nem arról szólnak a beszélgetéseink, amit szavakban kimondunk. Talán mindegy is, hogy miről vitázunk, hogy igazunk van-e vagy sem, a lényeg, hogy ne maradjunk alul, hogy erősebbek legyünk, vagy csupán erősebbnek tűnjünk a másiknál. Főként akkor, ha szemtanúja is van a vitának. Nem bírunk vesztesek lenni. Milyen jó néha, hogy ennyi arca van az igazságnak, így előbb-utóbb sikerül rátalálnunk arra, amelyik szentesíti indulatainkat…
 Érdekes volt figyelni az előadásban a kommunikáció árnyalatait, az erőviszonyok változásait, hogy hogyan viselkedtek egymással négyszemközt, többszemközt vagy egymás háta mögött, miként próbálták kitapintani egymás gyenge pontjait a szereplők. Jó arányérzékkel jelenítették meg azt az ingoványos, állandóan változó világot, melyet a művészet jelent, és azt is, hogy milyen reménytelen harcokat folytat az ember önmagával a kimondott és elhallgatott gondolatok által az igazság-szeretet-hiúság hármas kötelékében. Bizony magunkat láthattuk a színpadon szakmai vitáinkban, családi perpatvarainkban, baráti beszélgetéseinken. Magunkat, akik nem bírjuk lenyelni a másik igazát, akik állandóan keressük a szálkát egymás szemében, akik önkéntelenül is addig dagasztjuk a bolhát, amíg igazi elefánt lesz belőle. Pedig tudjuk, hogy szükségünk van egymásra, sőt, valójában szeretjük is egymást, csak ilyen szánalmas kíméletlenséggel próbáljuk kimutatni  szeretetünket…
Az előadás végére sok-sok aggasztó kérdés kavargott bennünk. Vajon létezik-e az a bizonyos örök igazság, és ha igen, hogyan lehetne megtalálni? Jó-e, ha az ember nyíltan kimondja véleményét, vagy tanácsosabb olykor elhallgatni egyes dolgokat? Fontosabb lehet-e a szeretet, mint az igaz­ság? Vajon miért vergődünk olyan reménytelenül indulataink hálójában?
Megrendítően igaz volt minden, ami a színpadon elhangzott, gyomorszorító érzéssel figyeltük, ahogy a végtelenségig feszülnek a helyzetek. A színészek nagyszerűen játszottak, és nagyszerűen segítették egymást a játékban. Külön tanulmányt lehetne készíteni arról, hogy a tekintetekből, gesztusokból, hanglejtésekből hogyan épült rá a szövegre az a megfoghatatlan világ, ami a színház lényegét jelenti. Sehol nem éreztünk az előadásban agyafúrt rendezői bravúrokat, de a kimondott szavak súlya, mértéke, az egész produkció egysége és igazsága kifinomult rendezői érzékről tanúskodott. Barabás Árpád és társai úgy tárták fel az emberi lélek legmélyén rejlő titkokat, hogy mindenekelőtt önmagukról vallottak nyíltan, őszintén. Hisz mi más a színház, mint művészi ízlés és emberek közötti kapcsolat.