– A két világháború közötti romániai magyarságtörténet egyik ismert kutatójaként mit tart a kisebbségi magyar közösségek legfontosabb jellemzőjének?
– Elsősorban azt, hogy saját régiójukban őshonosak, és mivel a genezis politikai határváltozásra vezethető vissza, kényszerközösségként jöttek létre, mára pedig vállalt, politikai-kulturális közösségekről beszélhetünk. Hazafogalmuk – a többségi nemzethez tartozók egyetlen politikai közösséghez vagy országhoz való kötődése helyett – alapvetően a szülőföldre, illetve regionális otthonukra vonatkozik, azzal együtt, hogy különböző mértékben, de egyszerre kötődnek az anyaországhoz, etnokulturális közösségük egészéhez és az állampolgárság szerinti államukhoz. A romániai magyarság esetében olyan kisebbségről beszélhetünk, amely egy másik ország tituláris nemzetének kisebb része, nemzetkisebbségként egyenlő státust vár el, miközben honállamában a Magyar Királyság maradványaként birodalmi kisebbségként kezelik, önszerveződését, örökségvédelmét pedig – ez utóbbi kategorizálás miatt – biztonságpolitikai kérdésnek tekintik.
– Nagyon közeli múltról beszélünk, a kort dokumentáló iratok többnyire hozzáférhetőek, mégis alig látott napvilágot a korszakot felelős alapossággal körüljáró munka. Miért?
– Sok mindenen múlik egy ilyen kor feltárása és ismertsége. Magyarországról nézve a kilencven utáni magyar történetíráson belül a holokauszt- kutatás mellett sokan mégis a kisebbségtörténetet tartják a legdinamikusabban fejlődő szakterületnek. A Múltunk és a Források a romániai magyar kisebbség történetéhez sorozatokon túl a kilencvenes évek második felétől sikerült bibliográfiai, statisztikai, helynév, történeti térkép, kronológia, digitális szövegtár adatbázisokat létrehozni és megjeleníteni az Erdélyi Magyar Adatbankban. Idén a történeti bibliográfiát és 100 éves kisebbségtörténeti kronológiát szeretnénk adatbázisokban hozzáférhetővé tenni. A téma amúgy igencsak kutatófüggő, a fókuszokat ugyanakkor erőteljesen befolyásolja, hogy mennyire számít hangsúlyosnak a korszakra háruló figyelem a történészképzésben.
– Mit tud, mit tudhat a közember erről a periódusról?
– Ezekről az ismeretekről meglehetősen keveset tudunk, évek óta csak tervezünk történeti ismerettudat kérdőíves vizsgálatokat, miközben az emlékezetpolitika mindenféle politikai vonatkozásban egyre fontosabbá válik – és ezt a centenáriumi év kihívásai alaposan felerősítik. Ennek része az a törekvés is, amely a konfliktusok helyett a száz év eredményeit igyekszik a középpontba helyezni. Hosszabb távon az is fontos meghatározó tényező, hogy az emlékezetkultúra egyre inkább emlékezetpolitikává válik. Utóbbi legfontosabb jellemzője, hogy egyre inkább olyasmiről kezdünk beszélni, amiről korábban nem, vagy nem így, de legfőképp nem intézményes keretek között. A két világháború közötti viszonyok tekintetében fontos kérdésszempont a magyarság korabeli politikai integrálódása a román politikai rendszerbe, ennek különböző modelljei, a társadalmon belüli etnikai rétegződés, illetve hogy mi számított a közösség működése motorjának, hogyan lett az elszakadt magyarságból kisebbségi közösség. Csupa olyan kérdés, amelyek nemcsak a két világháború közötti korszak viszonylatában fontosak, de egyenesen a mában fogalmazódnak meg. És ezekre ott vannak a két világháború közötti példák, amelyekből akár tanulni is lehetne. Még ha erre nem is nagyon került sor.
– A ma és a közelmúlt politikai analógiáinak egyik veretes példája a romániai magyarság külpolitikai tevékenységének hiánya, illetve kezdeményezéseinek megkésettsége. Van mindkét korra érvényesnek tűnő magyarázat?
– Érdemes pontosítani, hogy Jakabffy Elemér és Balogh Artúr 1925-től rendszeresen részt vett az Európai Nemzetkisebbségek Kongresszusának munkájában, de igazán befolyásossá valóban csak a harmincas években váltak. Az európai nemzeti kisebbségek körében ekkortájt alakult ki az a határozott elképzelés, miszerint a problémáik kezelésének legjobb módja a kulturális autonómia lehet. A húszas években az Országos Magyar Pártnak is integrálódnia kellett a romániai politikai rendszerbe, a magyarok eleve csak a Liberális Párttal, majd az Averescu vezette Néppárttal kötött választási paktumok révén kerülhettek fel a választói névjegyzékbe. Az interetnikus alkuk jelentős mértékben a politikai diszkrimináció megszüntetését célozták, az eredményesség érdekében az első évtizedben a párt vezetői nem nyújtottak be kisebbségi panaszt a Népszövetséghez. Az első világháború után létezett a kisebbségi szereződések rendszere, amely biztosítani kívánta a kisebbségek védelmét, pontosabban az erőszakos asszimiláció ellensúlyozására volt hivatott. A második világháborút követő békeszerződésekből azonban ez már kimaradt, s csak a kilencvenes években volt némi nemzetközi konjunktúrája az emberi jogok keretén belül a különböző nyelvi, kulturális, úgymond kisebbségi jogok standardizálásának. Az uniós csatlakozás előtti újabb monitorizálást követően a kisebbségi problémáknak már nincs különösebb nemzetközi kifutásuk, hacsak nem járnak humanitárius és nemzetközi konfliktussal...
– Mikortól vált egyértelművé a „jobb a békesség” típusú kivárásos kísérletek zsákutcajellege?
– A harmincas évek elejére, a parasztpárti kormányok után vált nyilvánvalóvá, hogy az alkuk semmilyen eredményhez nem vezetnek, a fájó kérdéseket ki kell vinni a nemzetközi színtérre. A román politikai rezsim ugyanis a két világháború között is kényes volt arra, hogy a nemzetközi színtéren el tudja magát „adni”. Ennek megfelelően a magyarok által kezdeményezett tárgyalások előfeltétele volt, hogy az ügyeket nem viszik Genfbe. Érvényes volt ez az autonómia kérdéskörére is, annyival megtoldva, hogy a kulcskérdés az iskolák fenntartása volt. Az egyházak mindig ragaszkodtak saját iskoláik stabilnak tartott rendszerének fenntartásához, szemben az állam által fenntartott magyar iskolákkal, amelyek több mint 60 százaléka román nyelven működött. A magyar önkormányzati, illetve az úgynevezett székely közületi iskolák eszméjével szemben az egyházak azzal érvelhettek, hogy egy olyan bizonytalan jogállamban, amilyen Nagy-Románia volt, azokat bármikor meg lehet szüntetni. Hasonló okokból nem került napirendre a harmincas évekig a székely kulturális autonómia sem.
– Csak a párhuzam kedvéért: ön szerint milyen körülmények alakították az RMDSZ külpolitikájának „búvópatak”-jellegét?
– A Markó Béla vezette RMDSZ stratégiája, a szervezett interetnikus alkuk, a központi vagy a megyei szervezetek által kötött protokollumok lényeges jellemzője, hogy nem lehetett semmiféle nemzetközi politikai kifutásuk. A kilencvenes évek derekáig, talán a Frunda-jelentéssel bezárólag volt az RMDSZ-nek nemzetközi tevékenysége, utána hosszú szünet következett, egészen Vincze Lóránt FUEN-ben való mozgósításáig. Szerintem azt is az váltotta ki elsősorban, hogy nemzetközi színtéren is elkezdtek mozgolódni az RMDSZ-szel szemben megnyilvánuló erdélyi magyar protestpártok. Nem beszélve arról, hogy 2010 után a magyarországi pártokkal való viszonyrendszer is jelentősen megváltozott, a forrásszerző és a patronázsviszonyok Budapest felé helyeződtek át.
– Történészek számára többnyire értelmezhetetlenek a „ha”-val kezdődő mondatok, de mégis… Melyek azok a pillanatok a két világháború közötti romániai magyar közösség életében, amelyek sok mindent másképp alakíthattak volna?
– Ez egy négyszereplős játszma, amelyben Románia, Magyarország, a nemzetközi viszonyok, illetve a romániai magyar közösség elitje által képviselt kisebbségpolitika számára nyílik terep. A romániai magyarság kisebbségi stratégiájának kialakítása a másik hárommal való viszonytól is jelentős mértékben függ. A kulcskérdés az volt: sikerül-e megőriznie a magyarságnak a társadalmi, gazdasági, kulturális pozícióit? Hiszen ezen mutatók jobbak voltak a magyarság körében, mint az országos átlag, Erdélyben pedig a magyarság hatalmi, illetve demográfiai értelemben számított kisebbségnek, nem pedig szociológiai vonatkozásban. A nemzetépítés és egységes államépítés keretében az erdélyi románok épp ezeket a pozíciókat akarták megszerezni. Az igazi próba ideje nem is a két világháború közötti periódus­ban érkezett el, hanem 1940–1944 között: mit tud megvalósítani a harmincas években felnövő fiatal magyar politikai elit, amelynek tagjai időközben az Erdélyi Párt befolyásos szereplőivé váltak? Mikó Imre, Teleki Béla, Vita Sándor és társai teljesítménye pedig egészen kiemelkedőnek nevezhető. A sztálingrádi csatától kezdve azonban tisztában voltak azzal, hogy most minden eldől: vagy megőrzik a magyarság dominanciáját Észak-Erdélyben vagy örökre elveszítik. Az is erre a vagylagosságra vezethető vissza, hogy 1944 nyarán kiengedték a börtönből a kolozsvári baloldaliakat, és egyezkedni próbáltak velük, hogy részt vettek a zsidók mentésében, vagy hogy igyekeztek segíteni Horthy kiugrási kísérleteit. De ezen túl is komoly teljesítményről beszélhetünk a közösség integrálásának tekintetében.
– Az emlékezéspolitika, a korszak feltárása „leleplezések” veszélyét is felvillantja. Használ vagy árt a szembesülés a mai magyar közösségnek?
– A történész elsődleges szerepe és feladata a közösségi emlékezés karbantartása. A mának szólóan kell megállapítania, valós képet felrajzolnia arról, hogyan is működött a közösség, a folyamatok, mi miért alakult úgy a romániai magyarság történetében, ahogy alakult. Ezért aztán nem az a lényeg, hogy a feltárás során kit taszítunk le a piedesztálról, milyen álságos állításokat cáfolunk, hanem hogy minél árnyaltabb önképet alakítsunk ki.

BÁRDI NÁNDOR
Történész, 1962-ben született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Laskodon. A szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskolában érettségizett 1980-ban, a szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomázott 1987-ben, hungarológiai doktori címét 2011-ben szerezte a finnországi Jyväskylä Egyetemen. 1997 és 2006 között a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központja munkatársaként dolgozott, 2007 óta az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársa. Legfőbb kutatási területe a romániai magyar kisebbség 20 századi története, nevéhez széles körű publikációs és szerkesztői munkásság fűződik. Kitüntetése: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata. (2015). Nős, két gyermek apja.