(Részletek Fehérváry Krisztina Berecz András Kossuth-díjas mesemondóval a Folkrádióban készített interjújából – megjelent a Demokrata hetilapban, 2011., február)
(…) Fehérváry Krisztina: – Hogyan tudná elhelyezni a népmesét, Ön szerint milyen helyet foglal el a mese a magyar kultúrában? Nélkülözhető a mese?
Berecz András: – Kár nem látni hazánk érintetlen, alig érintett természeti szépségeit. De legalább ugyanekkora kár elkerülni a magyar szellem érintetlen vagy alig érintett, természetes területeit is! Azokat, ahová csak megtörve jut el például az idegen nyelvi gondolkodás. Ha póknak-bokornak tájvédelmi körzet jár, miért ne járna a gondolatoknak, a ritkán használt, találó szavaknak? A nyelvnek, tehát a lélek világának is van ökológiája, ahol minden érzékeny, kiveszőfélben lévő, kiszorításra, védekezésre képtelen szócskára, „szóegyedre” szükség van! Meséink java az én szememben: egy-egy „tájvédelmi körzet”. Érdemes barangolni benne, közel hajolni, megízlelni minden szavát, szüneteibe beleszippantani. Ha valaki ezt a nyelvet beszéli, ezt érdemes megismernie. Az idébb-odább rakható embert mindenesetre úgy kell nevelni, hogy ezzel semmiképpen ne találkozzék. Megronthatja. Aki népmeséinket szereti, egy kicsit már hazánkat is szereti.
– Ha egy gyerek életéből kimarad a mese, milyen következményekkel járhat?
– Rossz következményekkel. A „negatív” eredményeket azonban kedves unszolásra sem tudom számba venni.
– Mik a pozitívumok?
– Azt hiszem, ez is kifog rajtam. Nekem kevés híján a mese a mindenem. Ilyen kérdésekre soha nem kerestem még választ. Semmi nem szorított rá. Nekem fontosabb, hogy a mesét át tudjam adni elevenen. Hogy ő magáért beszéljen. Többet dolgozik a mese énrajtam, mint én a mesén, így szerződtünk. Azért megpróbálok felsorolni néhány „pozitívumot”. A mesék, főleg az úgynevezett „tündérmesék” küzdelmet és irgalmat, vitézséget és becsületet tanítanak. Igaz szerelemre készítenek. Vigaszt is nyújtanak. Jól felépített, tömör és tartalmas beszédre nevelnek. Ha a végtelen éjszakákon, és milliókon kipróbált népmesék kiforrott, tömörítő, képes gondolkozása vérré válik, a lényegre törő és lélekismerő beszédnek nyújt védelmet. Nagy szükség van rá ma, mikor sikeres az üres szó, a parádésan csomagolt üres beszéd.
– Milyen a közönség, kinek kell ma a mese?
– A mese természetes, veleszületett igénye mindenkinek. Nem hiszem, lenne olyan, aki ezt az igényt valaha is ne érezte volna! „Bár hajthatnám a fejem valaki ölébe, bár ülhetnék a lábához, mondana valami olyasmit, hogy lássam magam előtt!” Aki nem hallott „élőbe” mesét, olyan persze van elég! Magam is találkozom ilyen emberekkel. Nem sűrűn, az igaz. Ők általában a beterelt vagy eltévedt közönség soraiból kerülnek ki. Kísérők, nem érdeklődők. Kedves marslakóként fogadják a mesét. Ők kacagnak először. Na nem a tréfákon, hanem a nagy ismeretlenségen! Az elbizonytalanodás nagyon tud ám csiklandozni! Ilyenkor nem szabad megsértődni! A „híres előadóművész” ilyenkor elveszti a csatát. Duzzogva elvonul, leszidja a szervezőt stb. Ilyenkor egy mozdulattal be is zárja magát a tájékozottak, jól neveltek karcsú tornyába. Kimarad a jóból, a második és a harmadik hullámból, mikor a kacagás mosollyá, a mosoly pedig végre figyelemmé szelídül. Pedig ilyenkor szerez „új közönséget”. A tékozló fiúnak is idő kell, hogy hazataláljon! (...)
– Mit jelent mesemondónak lenni?
– A mesemondó arra jó, hogy a meséket frissen tartsa. Új életet leheljen beléjük. Olyan, mint a kincstárnok, számon tartja, ide-oda rakosgatja őket, egész életében köztük matat. Nem győz betelni velük. Fényesítgeti, csiszolgatja őket. Újak után jár.
