A Bécsből sebtében hazaérkezett polgármestert ugyanis a hóeltakarítással, illetve a távfűtéssel kapcsolatos gondokról kérdezték, pontosabban kérdezték volna. Robu nem díjazta, hogy a kíváncsiskodó újságírók szóba hozták a havas utcákat, sőt, felfortyant, amikor egyikük, elkanyarodva rögzített témáitól, konokul kérdezősködni mert, azt firtatva, hogy mekkora adósságot halmozott fel a városi távhőszolgáltató, ugyanis a hideg időszakban a vállalat nem kapott elegendő gázt, és napokig akadozott a fűtés.
„Többféle prostitúció létezik, nemcsak az, amit a terelőutakon látni” – mondta begurulva a városvezető, mély gondolatával megcélozva a kíváncsiskodó újságírót. Azt is kifejtette, hiába támadják politikai ellenfelei – e ponton már pszichiátereknek kellene elemezniük, miért szükségszerű felháborító hétköznapi problémák megoldatlanságát politikai támadásként minősíteni –, majd a folytatásban Robu leszögezte, őt nem lehet megfélemlíteni, és az sem érdekli, ha egyes médiumok képviselői nem kíváncsiak mondandójára, mert szerinte a „legerősebb” hírforrás a városban úgyis az ő Facebook-oldala, amelyet 35 ezer követő figyel. Újságírók híján azóta is úgynevezett élő adásban, egy-másfél órás nagymonológként közli mondanivalóját a közösségi oldalon, kérdezőktől nem háborgatva. Ez szép példája a korszerű és hatékony kommunikációnak, s hogy a legerősebb hírforrás maga a polgármester, hát erre igazán büszke lehet, jóllehet, az, aki ilyesmit állít, inkább lélek- és elmegyógyászok figyelmébe ajánlandó.
Noha utólag Robu árnyalni próbálta a történteket, állítván, hogy az igazi újságírókat nagyra tartja, azok fontosak a társadalomban, fenntartása, baja az általa bértollnoknak tartottakkal van, a temesvári tudósítók nyílt levelükben azt is rögzítették, hogy a polgármester évek óta sértegeti őket, szokásává vált, hogy megbélyegezze az újságírókat, szemteleneknek, röhejeseknek, idiótáknak nevezve őket, korábbi egyetemi tanárként – 2008-ig a temesvári műszaki egyetem tanára, illetve rektora volt – pedig megvetéssel beszélt róluk.
Történt mindez tehát Temesváron, a Bánság hagyományosan fejlettnek, felvilágosultnak tartott többnemzetiségű városában. Nicolae Robu választott tisztségviselő, úgymond értelmiségi, viselkedése ezért is elfogadhatatlan. Még egy kis község polgármestere sem engedhet meg magának olyasmit, amit ő mondott, nem csupán azért, mert sértő, hanem mert méltatlan egy magára valamit is adó politikushoz. Persze, zilált közéletünkben a nyelvi agresszió ma már szokványos: televíziós vitaműsorokban rendszeres a sértő hangnem és a megbélyegzés, ezt támasztják alá miniszterelnökeink akasztós, illetve autistákat kigúnyoló mondatai is. Ma már a politikusok egy része nem fogja vissza magát, hanem odamond, hadd szóljon, ami a szívén, az a száján. A mesterek, Vadim, Funar, Gigi Becali és társaik kijelölték az utat, azon a tanítványoknak csak menetelniük kell, s bizony, igazi tehetségek versengenek egymással.
Ám a temesvári városgazda szemlélete nem csupán ostobaságot és kivagyiságot tükröz, hanem mélyebb, szocreál gyökerű: a kommunista diktatúra ugyanis nem csupán agitátorokkal és szekus besúgókkal árasztotta el az országot, hanem azt a szemléletet is meghonosította, miszerint az újságíróknak az lenne a dolguk, hogy emelkedetten és vívmányszerűen írjanak bűzlő, rothadó kis világunkról. Az elvtársak ezt várták el tőlük, s ezt kívánják az elvtársak mai utódai is.