Most, hogy befejeztem a költő unokája, Tatjána Bogdanova, a Harvard Egyetem szlavisztikaprofesszora által szerkesztett összegyűjtött versek fordítását, egyre többször képződik meg előttem az orosz költő. Már-már valóságos személynek hiszem, legendáriumának helyszínei itt kavarognak körülöttem. Valóságosnak tűnik minden. Hogy mi is a valóság, mi a valóságos egy költői életműben? Ezt eldöntendő meg kellene határozni, hogy mi a valóság.
Michael Ende Borromeo Colmi átjárója című írásában idézi Góngorát. A spanyol költő A Minotaurus magányosságában azt fejtegeti, hogy „…a sivatag mélyén rejlő páratlan kincs, amit ember még soha nem látott, és Isten elrendelése szerint nem is fog, tulajdonképpen nem is létezik, mert valóságról csak akkor lehet beszélni, ha van legalább egyvalaki, akinek az elméjében értelmet nyer ez a fogalom”. Következésképpen, fejtegeti Ende, egy dolog nem attól valódi, hogy létezik, hanem attól, hogy észlelik, következésképp „a világ mindenkori tulajdonságai aktuális tudatállapotunk függvényében alakulnak. Ez utóbbi azonban, már ha egyáltalán lehetnek róla biztos ismereteink, egyénenként és népcsoportonként változik, ezért joggal feltételezhetjük, hogy a világ eltérő szegleteiben különböző valóságok léteznek, sőt, akár egy és ugyanazon helyen is többféle valóság lehet jelen.” A költőt tehát láttam és láthatom élete váltakozó helyszínein, megfigyelhetem reakcióit a kihívásokra, leírhatom, legendáriumot teremthetek személye köré stb. Ez az én valóságom. Persze észleleteim, érzékelésem becsapható, a valóságos Bogdanov lehet mégis egyetlen kaleidoszkópszerűen villódzó illúzió, amelyet a versei igyekeznek valóságossá tenni. Stb.
A vörös pók hálójában az árnyak költőjének öregkori verseit tartalmazza. Hogy mik történtek vele és mik nyugtalanították, miről képzelgett és álmodott élete utolsó húsz évében, kiolvasható a versekből, amelyek érzékeny membránként reagálnak élete történéseire (hiszen ez biografikus költészet), és arra keresik a választ, hogy lehet-e, s ha igen, hogyan, mi módon verset írni egy diktatúrában úgy, hogy a költő megőrizze szellemi integritását és személyiségének autonómiáját.