1
Mit sugdoshat az ördög a lovagnak
és mért kíséri őket a halál?
A homokórán hullnak a porszemcsék.
A bámészkodó öreg kire vár?
Milyen a rostély alatt az arca,
és miben reménykedik a lovag?
Véget érhet-e egyszer is a harca?
Vaslándzsája a jövőbe mutat?
A jövőt soha nem láthatja meg.
Háta mögött az üldöző sereg,
foszlik porrá a kopár ligetben.
Előbb a halált, majd az ördögöt
döfi le, és a végtelen körök
forgatagában áll rendületlen.

2
Üldözik vajon? Életére törnek?
A bátor lovag hova menekülhet?
Körötte ég már a kopár liget.
Ellenségei ide el nem érnek.
A homokóra csak az időt méri,
de időn túli végső indulat,
amellyel a lovag most lecsap –
vad kutyája elszörnyedve nézi –,
a halálra, üldözve az ördögöt.
Zörögnek összetört csontjai,
képzelhette volna valaki,
hogy egyszer kaszája mond csütörtököt?
Azóta az örökkévalóság
otthona! Éli megtervezett sorsát.

3
Fut az ördög. Lehull a halál.
És egyszerű lesz, átlátható minden.
Körülkémlel a hős, ellenfényben.
Ellenség sehol. Az óra megáll.
A homokszemcsék őrjítő zenéje
szűnik, már nem méri az időt,
az esztelen, hódító kerítőt,
köréje hull a magány örök éje.
Leszáll lováról, feltolja sisakját,
hol késlekednek ellenségei.
Körös-körül elherdált évei.
Ha van, ilyen unalmas a szabadság.
Kivonja kardját. Előtte az öreg,
körös-körül aggódó égiek.
 
4
Részekre eshet, elveszhet az egész,
most, hogy levágta, elszabadul minden.
Káosz lehet úrrá a mindenségen.
Porrá omlik, elrothad, elenyész
ősfarengeteg, az ódon kastély.
Elszabadul a pusztító enyészet.
A halál volt az ura az egésznek,
A lovag arcán megremeg a rostély,
szétfoszlik bősz, bölcs, hűséges ebe,
rohad testéről a hús, mozgó csontváz,
és ördög nélkül – az égi hang kontráz –
mindenki rohadtabb, mint kellene.
Elszabadul a rossz, ha nincsen ördög,
s a gonoszokat nem tudod levágni,
hiszen halál sincs, halhatatlan bárki,
átkos körödből nincsen mód kitörnöd.
A világ romján tort ül az enyészet.
Ha egyebet nem, ezt aztán elérted.

5
Elment a lovag. Engem itt hagyott
a világ végén, Szentpéterváron.
Nem lehetek úrrá a látomáson.
Lehet, hogy holnapután meghalok.
Még villog lándzsája a horizonton.
Mögötte felvonít hű kutyája.
Felleg takarja. Még hallszik imája.
Öntudatlan is utánamondom.
És felzendül a feketerigó.
Szélben hullámzik a Ladoga-tó.
Életem romjai vesznek körül.
A lovag talán megoldás lett volna,
de ellovagolt – hova? – a seholba.
Foglyul ejt, növekszik bennem az űr.