Költő, nyelvész, a székely nyelv őrzője és használója, a székely nép eredettörténetének rendíthetetlen kutatója. Az ötvenéves Sántha Attila szerint a régi korokba elsősorban a fennmaradt szövegek révén látunk bele, a szövegértelmezésekből pedig biztosan tudhatjuk, mi történt a székelyekkel a kilencedik század elejéig, de kevesebb bizonyossággal akár az ötödik századig visszamenően is.
– „Önmeglepetésnek”, ajándéknak szánta a percekkel az ötvenedik születésnapja előtt megjelent Bühnagy székely szótárt? Mi indokolta a Székely szótár bővítését?
– Ilyen jellegű tudatosság nem volt a dologban, egyszerűen így sikerült, mostanra készültek el az első nyomdai példányok. A Székely szótár végére annak idején egy felhívást csatoltam, amelyben arra kértem az olvasókat, hogy újabb szavakat küldjenek be, mivel már akkor is úgy éreztem, hogy a székely nyelvjárás jóval gazdagabb, mint ami az első kötetből kitűnhetett. Óriási mennyiségű adat zúdult rám, amelyet kötelességem volt feldolgozni. Míg a Székely szótárban 2500 szó szerepelt, a Bühnagyban az 5200-at is meghaladja a szócikkelyek száma.
– Milyen késztetések mentén fogott bele annak idején a vállalkozásba?
– Két mozgatórugó dolgozott bennem, amikor a kilencvenes évek második felében elkezdtem a székely szavak összegyűjtését. Egyrészt az értékőrzés, a székely nyelvjárás ugyanis az egyik legnagyobb kincsünk, a hungarikumok vagy a siculikumok között lenne a helye. Másodsorban az, hogy ha az összmagyar szókincsen belül elkülönítjük a csak a székelyekre jellemzőket, egészen sok dolgot megtudhatunk a székelyek eredetéről. A téma rengeteg embert érdekel, a forgalomban lévő elméletek pedig sok esetben ellentmondanak egymásnak. A székely corpusból megtudhatjuk például a szavak eredetét, amiből érdekes következtetéseket vonhatunk le. E szavak vizsgálatából azt látom például, hogy sok, mára már elhomályosult eredetű magyar szó jelentése kikövetkeztethető és megmagyarázható. Például hogy a gaz és dac szavak értelme összefügg, méghozzá a székely gac kifejezés révén: gacos a cserjés, gacos a fejét fennhordó ló, illetve ideges, gacos lesz a cserjésbe bevitt ló. A székely nyelvjárás még „emlékezik” az eredetekre.
– A különböző nyelvi ráhatások nem teszik zavarossá az eredetforrást?
– A nyelvi ráhatások elől a székely nyelvnek sem lehetett menekülése, elsősorban a szomszédoktól veszünk át szavakat, így aztán a román szavak meghonosodását is teljesen természetes folyamatnak tekintem. Egy másik megállapításom viszont jelentős mértékben különbözik azon korábbi nyelvészeti kutatások következtetéseitől, amelyek szerint a székelyek elsősorban délszláv hatásnak voltak kitéve. Ennek megfelelően mi valahonnan a mai délnyugati magyar határvidékről jöhettünk vissza. Az én következtetéseim szerint azonban ezek a nézetek nem állják meg a helyüket, én keleti szláv hatásokat vélek felfedezni a székely nyelvben. A kulyak szó például kizárólag a ruszinoknál, oroszoknál, ukránoknál, lengyeleknél fordul elő. A keleti szláv hatás jóval erősebb, mint azt gondoltuk volna, és semmi egyébbel nem magyarázható, mint hogy aránylag hosszabb időn át éltünk együtt keleti szláv néppel. És meglehetősen korán, azaz még a honfoglalás előtti időkben. De vannak ótörök eredetű tájszavak is a székely nyelvben – mint például a büh, az odor és mások –, amelyek bolgár–török hatásról árulkodnak. Valahonnan erről a tájékról kellene kiindulni a székelyek őstörténetének megfejtésében is.
– Kezdetben a nyelvész vagy az eredettörténész kíváncsisága volt az élénkebb önben?
– Elsősorban költőként voltam kíváncsi az egészre, hiszen jómagam is Tamási Áron bűvöletében nőttem fel, aki roppant természetességgel használta a székely tájszavakat. A kilencvenes évek második felében székely verseket írtam, ami a székely tájnyelvi irodalom kezdetét is jelentette, miután jó néhányan követtek ebben. Az elején elsősorban az érdekelt, hogy miként lehet beemelni az irodalmi nyelvbe a különböző nyelvjárási jelenségeket. A Székely szótár 2004-es megjelenését követően kezdtem az eredettörténet iránt is érdeklődni, mivel a szótár vizsgálata során arra jöttem rá, hogy nem áll a lábán a nyugatról keletre való székely visszaköltözés elmélete. Miközben az etimológiai szótárak elismerik a kulyak szó keleti szláv eredetét, a klasszikus eredetmagyarázók szerint a székelyek mégsem onnan vehették át, mert az ellentmondana a korábbi elméleteknek. A nyakatekert magyarázat úgy szólt, hogy biztosan a románból vettük át, holott a román nyelvben nyoma sincs hasonló szónak. Kiegészítő magyarázatként azt fűzték hozzá, hogy bizonyára kikopott onnan az idők folyamán.
– Akad is a témában polémiája bőven a történészekkel. Melyik identitását hozzák elő ezek a viták?
– Nyelvszakemberként határozom meg magamat, a nyelv a munkaeszközöm, tanultam szociolingvisztikát is, de nem csak amolyan szakbarbárként értek a nyelvhez, miután költő is vagyok. Ebből az irányból közelítve arról tudok beszélni, hogy miként lehet a Csíki székely krónika nyelvezetéből megállapítani a hitelességet vagy hamisságot. Ha hitelesnek látom, nem tehetek mást, mint vállalni és hirdetni. Ha történeti szövegekhez nyúlok, azokat is elsősorban a nyelvész szemszögéből vizsgálom, természetesen nem fosztva meg a történelmi környezetüktől. A szövegekben azt látom meg, amit egy történész kevésbé, hiszen ő nem ért olyan mértékben a szövegértelmezéshez. Márpedig a régi korokba elsősorban a fennmaradt szövegek révén látunk bele, azokat kell értelmezni, új kontextusba helyezni.
– Költő, nyelvész, ugyanakkor a kilencvenes évek egyik legismertebb irodalomszervezője is volt. Van magyarázata arra, hogy miért váltott hirtelen és gyökeresen azzal az életformával?
– Mindig is arra vágytam, hogy szabadúszó író legyek, és amikor rádöbbentem, hogy a mindenféle egyéb munka elveszi az energiámat, a változás mellett döntöttem. Az írótársadalom tagjainál nehezebb embereket keveset ismerek, és amikor azzal szembesültem, hogy írás helyett kisstílű, önző érdekek békítgetésére kell pazarolnom az erőmet, sürgősen döntenem kellett. Természetesen sokáig hiányzott az a fajta létforma, előjött néha a nosztalgia, de a könyvekkel való turnézás mindig jó alkalom újra együtt lenni az írótársainkkal, a barátaimmal. Miután 2005-ben hazaköltöztem Kolozsvárról Kézdire, több dologba is belevágtam – van, amelyik ma is él, akad olyan, amelyik időközben bedöglött –, de egy idő után, amikor újra éreztem annak veszélyét, hogy bekap a mókuskerék, kiszálltam. Úgy érzem, másra, többre vagyok hivatva.
– Merre tereli ez az elhivatottság? Mi készül a szászfalusi „remetelétben”?
– Mindenekelőtt folytatni szeretném a 2013-ban megjelent, családi ihletettségű verses történeteimet. Hogy miért írtam meg családom történetét ezekben a versekben? Talán ugyanazért, amiért Sütő András annak idején az Anyám könnyű álmot ígér című kötetét: szóltak az idősödő szüleim, hogy fiam, írd meg ezeket, amíg élünk, mert lassan nem lesz, aki elmondja neked. A folytatásban is nagyjából a régi székely életformát igyekszem megjeleníteni. De vannak egyéb, a székelyek őstörténetével foglalkozó megkezdett munkáim is, ezeket a magam számára már sikerült tisztáznom. Most már annak a jó néhány kötelező tanulmánynak a megírása következik, miután a szövegértelmezésekből biztosan tudjuk, hogy mi történt a székelyekkel minimum a kilencedik század elejéig, de kevesebb bizonyossággal akár az ötödik századig visszamenően is.
– Milyennek ítéli a mai hazai „prérit”?
– Olyan időket élünk, amikor nagyjából mindent meg lehet valósítani, amit annak idején elképzeltünk. Az erdélyi, ezen belül a székely irodalom nagyon jó pillanatai ezek, elképesztően sok jó írónk van, akik rendre remek műveket tesznek le az asztalra. Igazán jól érzem közöttük magam.
SÁNTHA ATTILA
Író, költő, szerkesztő, Kézdivásárhelyen született 1968. március 5-én. Szülővárosában érettségizett 1986-ban, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–angol szakos tanári diplomát 1995-ben, majd ugyanott magiszteri diplomát szocio-etnolingvisztikából 1996-ban. Tanulmányait doktoranduszként a szegedi József Attila Tudományegyetem összehasonlító irodalomtörténeti tanszékén folytatta (1996–99), komparatisztikai és irodalomelméleti tanulmányokat végzett, szakterülete a populáris irodalom elmélete volt. 1999-ben Szegeden doktorált. 1985 óta versei, kritikái, elméleti írásai jelennek meg erdélyi, valamint Kárpát-medencei magyar irodalmi lapokban, román lapokban. 1994 decemberétől az Előretolt Helyőrség című irodalmi lap alapítója és felelős szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozat szerkesztője. 1998–2002 között a Fiatal Írók Szövetségének alelnöke, 2002–2005 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezetője, majd elnöke, 2005-től szabadúszó író, 2006–2009 között a Moldvai Magyarság, 2017-től a Kelet Kapuja című folyóirat szerkesztője. Önálló kötetei: Münchhausen báró csodálatos versei (versek, 1995), Az ír úr (versek, 1999), Kemál és Amál (versek, 2004), Székely szótár (nyelvészet, 2004, 2009), Írások könyve (irodalomelmélet, esszé, 2010), Razglednicák (versek, 2013), Bühnagy székely szótár (nyelvészet, 2018). Díjak, kitüntetések: Sziveri János-díj (1996), a Kolozsvári Írók Szövetségének díja (1996), az Erdélyi Magyar Írók Ligája Méhes György-nagydíja (2010), Székelyföld-díj (2012), Bálint András-díj (2015), Magyar Kultúráért-díj (2017). 2006 óta Kézdiszászfaluban él, nős, három lány apja.
