,,Az első két évben szinte beleszakadtam a munkába. Kijöttünk, egy ismerősünk sem volt jóformán, a nyelvet alig beszéltem, de feleltem a gyerekekért, feleségemért. Amerikában ráadásul az a szokás, bedobnak a mély vízbe, aztán ússzál ki, fiam, ha tudsz." Tény azonban, hogy a bevándorlók országaként ismert Egyesült Államok jól szervezett intézményekkel is segít a beilleszkedésben.

A magyar kapcsolat

A felkészülés még Ausztriában elkezdődött.

― ’87 elején már kint voltak a gyerekek is, és április 20-án bevittek Bécsbe, hogy felkészíthessenek Amerikára, elmondták, mi a tennivaló, s hogy minden városban található bevándorlási hivatal, ha szükséges, ahhoz fordulhatunk. 23-án kivittek a reptérre, és Brüsszel érintésével New Yorkba repültünk. Az ottani repülőtéren, mivel román állampolgárok voltunk, egy román pasas várt, ezen Évával jót nevettünk. Ottani idő szerint négykor érkeztünk, hulla fáradtan, de a pasas, mivel órabérben fizették, húzta az időt, végül este fél tízkor az utolsó gépre rakott fel Harrisburg felé. Város Pennsylvania államban. Olyan kicsi gép volt, mindössze heten utaztunk, ha egy csóka nekirepül, végünk van ― mondtam Évának. Nos, egy asszony a bevándorlási hivataltól és egy házaspár az egyháztól várt, ’56-os magyarok, Hegedüs Béla és Jolán. Szerencsére én korábban írtam egy levelet, és az evangélikus egyház elvállalta, hogy három hónapig eltart minket. Ezen a szálon kerültünk oda, és nem máshova. Nagyon rendesek voltak, máig tartjuk a kapcsolatot, nem messze laknak, New Cumberlandben. Távolságok ugyan vannak, de az utak fantasztikusak, és autóval bárhova hamar elérsz. Elkísértek Mechanicsburgbe, ahol most is lakunk, egy házba bevezettek, annak a bérét három hónapra kifizették, pihenjünk le, mondták. Még kaptunk hatvan dollárt hetente kajára. A hűtő tele volt. Olyan fáradtan keveset alszik az ember, másnap felkelek, várom, csak jön valaki, de felénk sem néztek. Bá­multunk ki az ablakon, milyen Amerika. Nem tagadom, a sok hülyeség, amit otthon belénk vertek, aggodalommal töltött el, féltünk is. Végül két napra rá jöttek valami vénasszonyok az egyháztól, hogy angolul tanítsanak. Magyarul nem is tudtak. Pennsylvaniának azon a részén kevés bevándorló élt, kijött a helyi tévé, én magyarul beszéltem, Joli fordította.

És egy magyar néző meglátott a tévében ― tudod, mit jelent, ha magyar szót hall az ember ―, és fel akarta venni velem a kapcsolatot. De itt az a szabály, nem adják ki az ember telefonszámát, hanem én kaptam meg az övét azzal, ha akarom, felhívhatom. Na, telefonálok, velem egyidős, 37 éves volt, hegesztő egy vállalatnál. Kérdi, mihez értek, mert segíteni akar. Itt megjegyzem, hogy még Ausztriában azt kellett mondanom a nagykövetségen, hogy bár irodában dolgoztam korábban, és szerszámtervező voltam, én ha kijutok, bármilyen munkát elvállalok. Azt mondja ez a férfi, ha akarom, ő beajánl a munkahelyére. Hát én már alig vártam, hogy dolgozhassam ― azt nekünk Ausztriában kilenc hónapig nem volt szabad ―, és pénzem legyen.

Munka, meló, kereset

― Szóval, elmentem, ahova hívott, egy gépgyárba, ott a főnök bemutatta a műhelyt, és munkainterjút készített velem. Gyatra volt még az angol tudásom. Végül azt mondja: fel vagyok véve, ad öt dollár órabért. Az ugyan semmi volt, de örvendtem, hogy van munkám. Május 18-án, kiérkezésünk után négy héttel munkába is álltam. Persze, mit csináltam: volt két fűrészgép, vágtam a vasat. Okosan tettem, hogy mindennap felírtam egy cédulára négy szót, betettem a zsebembe, és azt megtanultam. Rá vagy három hónapra ― ezek az amerikaiak hol mennek dolgozni, hol nem ― az egyik hiányzott, és kérdi a főnök, tudok-e marógépen dolgozni. Mondom: persze, pedig soha életemben nem volt dolgom vele, végig irodai munkám volt. Oké, rátett a marógépre, szerencsére kézi vezérlésű volt, egyre komplikáltabb alkatrészeket kaptam. Itt odaadják neked a vasat és a rajzot, s csináld. Egyre jobban ment. Akkor vásároltak egy behemót nagy CNC-s marógépet, csehszlovák gyártmá­nyút. Mondom a főnöknek, én ilyenen dolgoztam otthon. Na, akkor te kapod, felelte. Jaj, de CNC-vezérlésűn még nem dolgoztam.... Nem baj, majd megtanulod! Fogtam a könyvét, hazavittem, hét végén magoltam. De a műszaki kifejezéseket nem értettem. Írtam New Yorkba a Duna Könyvesboltba, küldjenek nekem angol―magyar technikai szótárt. Megvettem, de hogy jártam vele? Én a technikumot románul végeztem, a munkahelyemen is románul beszéltünk, nem értettem magyarul sem. Nagy bajban voltam, de végül csak kisilabizáltam, és belejöttem. Nagyon jól ment, fizetésemelést azonban nem akartak adni.

Béralku

― Mennyit kerestem? Hát 6 dollár volt már az órabérem, az ott nem sok. Nem szabad átszámítani, ott még a WC-papír is dollárba kerül. A minimál órabér 3,6 dollár volt, Éva annyival kezdte egy szupermarketben, ahol zöldséget pucolt, aztán megemelték neki is. Elhatároztam, új meló után nézek, ennyiért nem éri meg. Számítsd ki, csak a házbér 400 dollár volt, a gyerekek iskolába jártak, és igényesek voltak. Ők különben hat hónap alatt perfekt beszéltek angolul. Külön órákat tartottak nekik, English as a second language (mint nem anyanyelv). A házunk mellett egy templom állt, én ott délután karbantartást is vállaltam szintén 5 dolláros órabérért. Ott a templom olyan, mint a klub, mindenféle rendezvényeket tartanak, közösségek alakulnak ki. E régi tradíció megmaradt, a többi ember a kocsmába jár. Mondom Évának, ez nem pénz, és mást keresek. Látom az újságban, New Columbiában, délre tőlünk munkásokat keresnek. Lementem, s amit az újság nem írt meg: ott sztrájk volt. De rengeteg a jelentkező, ezért teszteltek, és képzeld, én lettem az első. Nem vagyok én olyan okos, az amerikaik zöme bunkó. Én azt hittem, csak az itteniek azok, de Amerikában még több van belőlük. Matematikai és logikai teszt volt, azt pontozták. Na felvesznek, végigjártam az orvosi vizsgálatokat, közben a régi munkahelyemre bejártam dolgozni. Mondom egy reggel a felvigyázónak, két hét felmondási idő után lelépek. Miért? Nézze, hat dollár órabérből a két gyerekemet nem tudom eltartani. Nem telik bele két perc, ott a nagyfőnök. Kérdi, mennyi pénzt ígértek a másik munkahelyen? Mondom 12 ötvenet. Rávágja: megadja ő is, maradjak. Hát mondom, kell beszélnem a feleségemmel. De én már akkor eldöntöttem, maradok. New Columbia délen van, eléggé messze, sokat kellett volna vezetnem. Másnap kellett megadnom a választ. Tudtam már angolul, de lassabban kezdtem, hogy legyen időm gondolkodni. Mondom: Beszéltem a feleségemmel... nem várta ki, hogy befejezzem, rávágja: adok egy dollárral többet! Maradtam 13 ötvenért ― pedig 12 ötvenért is maradtam volna.

Közben még folyt a nyelvtanulás:

— A beilleszkedés hosszú folyamat. Jelentkeztem egy nyelviskolába, de csak ketten voltunk egy vietnami nővel, nem indult tanfolyam. Mesélem a munkahelyemen a programozónak, hogy jártam. Várj, azt mondja, a feleségem középiskolában tanít, elintézi ő, hogy ne kelljen kijárnotok a líceumot, csak az angolórákat, elvégre ti mindketten érettségiztetek. Különben úgy van, aki érettségizni akar, az délután kijárhatja és levizsgázhat a GED kurzusain. Nem a mi estinknek felel meg. És jártunk Évával angolórára, amerikaiakkal együtt. Amikor teszteltek, a mi tesztjeink voltak a legjobbak. Ott sokan nem tudnak helyesen írni, az angolban külön meg kell a szavak betűzését is tanulni. Néztük a tévét, jártunk vásárolni stb. ― így tanultunk meg angolul. Aztán bekerültem egy társaságba, amely focizott. A magyar, aki munkát szerzett, tagja volt annak a csapatnak, vettek nekem egy focicipőt. Mikor kifordítom a nyelvét, rá van írva: Made in Romania. Azt hittem, csúfolkodni akarnak, de nem, az volt a legolcsóbb. Focizni jártam, 51 éves koromban hagytam abba. Játszottunk a 30 évesek, majd a 40 évesek ligájában. Csak szórakozás, persze, a pályát, bírót, mindent mi fizettünk, de társaságot is jelentett.

Életveszélyes látogatás

― Először ’90-ben, a rezsim bukása után jártam itthon. Még nem voltam amerikai állampolgár ― azt öt év után adják meg ―, kértem egy reentry permit-et, egy visszautazási engedélyt Amerikába, mely az útlevelet pótolja. Édesapám idős volt, meg akartam látogatni. Nagyon körülményes utazás volt, Harrisburgból Baltimore-ba repültem, onnan New Yorkba és tovább Budapestre. Baltimore-ban vihar volt, későn érkeztünk New Yorkba, úgy ugrottam fel a vizsgálat után utolsóként a buszra a nadrágszíjjal a kezemben, a másik kezemmel a gatyámat fogva, nehogy lecsússzon. Pesten egy dán haverrel kellett találkoznom, aki Amerikában él, felesége kínai. Ott mindenféle nemzet vegyül egymással. Nos, egy Mercedest bérelt, azzal mentünk át a határon. Emlékszem, ’90 októberében még olyan szegénység volt itthon, és nagy felfordulás. Édesapám már 82 éves volt, rá egy évre meg is halt. Jó, hogy akkor haza tudtam jönni. Az üzletekben nem volt semmi, az emberek csüngtek az autóbuszok és trolik ajtaján. A dán haverem meg, vagány csávó, mindent fényképezett. Bennem megvolt a régi félsz: te, vigyázz, jön egy zsaru, és fejbe ver!... De hogy őt nem merik, nagydarab férfi, akárcsak én. Na, Kolozsvárt összegyűjtöttem a haverokat, nagy bulit csaptunk a Hajnal negyedben fenn, ahol a házunk áll. Még gyenge italokat lehetett csak kapni, azt keverték, de mindegy, jól telt. Reggel látom, a dán rosszul néz ki. Mondja, kiment a diófához hányni. Rendes csávó vagy, minden jó haverom ott szokott hányni!... Vissza Pestre, oda egy másik mérnök barátom akkor települt ki, gyengén álltak, én adtam neki valami pénzt. Másnap repültem, de taxissztrájk volt. (A nevezetes taxisblokád az Antall-kormány idején.) Azt mondta a taxis, ha a kollégái megtudják, agyonütik. De kivitt. Az út rémes volt. Először a reptéren a magyarok levetkőztettek, nem tetszett nekik a fehér útlevelem. Aztán leszálltunk Bécsben, pedig nem kellett volna, de valami terroristát kerestek. Megyünk tovább. Elhagyjuk Angliát, s egyszer csak látom, a stewardessek elkezdenek szaladgálni. Mi az ördög lehet? Kisvártatva bemondja a kapitány, hogy csökken a hidraulikus nyomás, vissza kell fordulnunk. Már az óceán fölött voltunk, a fene egye meg. Nézek ki az ablakon, a szárnyak alól mintha sűrített levegő jönne ki. Egyre lejjebb ereszkedtünk, már látszott a tenger vize, mikor bejelenti a kapitány, hogy kényszerleszállást hajtunk végre Skóciában egy kis katonai reptéren. Mindenki hajoljon le, és fogja meg a bokáját! Egy magyar öregasszony ült mellettem, nem értett szegény semmit, én fordítottam neki. Mögöttem egy nő elkezdett hisztizni. Utána mások, egyik a gyerekét szorongatta. Te, olyan visítás támadt, amilyet még nem hallottam. Na, mondtam magamnak, vége a filmnek... S a pilóta letette azt a nagy gépet Skóciában arra a pici repülőtérre! Skóciában, valahol Aberdeen fölött. De úgy, hogy a gép orra a tenger fölött állt meg. Tűzoltók jöttek, locsolták a repülő motorját... Rémes volt, de túléltük. Ott pia volt a repülőn, ingyen adták, én úgy berúgtam, haver!... Amíg az angol vám nem jött, nem engedtek le, utána is ötösével egy kosárban villás emelővel szedtek le. Mobil nem létezett még, a köztelefonoknál sorban álltunk, hogy értesítsük az otthoniakat. Szegény Éva azt hitte, már otthon vagyok, jön értem a kocsival. Mondom, csónakot is hozzon, Skó­ciából telefonálok... Buszokkal bevittek a legközelebbi városba, ott töltöttük az éjszakát, másnap két kisebb gép visszavitt Londonba, az emberek szétszéledtek, én egy New York-i gépre ültem fel, a baltimore-it lekéstem, de adtak szállást és kaját, a repülőtársaság fizette. Baltimore egy órára van tőlünk, Éva értem jött a kocsival. Ilyen volt az első látogatásom Romániában, azóta már többször jöttem.