1984 áprilisának eleje jut eszembe, amikor Kőrösi Csoma Sándor születésnapján megszállta a hatalom Csomakőrös és Kovászna környékét, minden erre tartót, beérkezőt igazoltattak, követtek, nyíltan hitet téve arról, hogy nemzeted nagyját tisztelned bűn, rá emlékezned ugyanúgy bűn, bármikor felelősségre vonás tárgya lehet, rajta vagy a bűnösök listáján, és semmi másért, csak azért, hogy nem tagadod meg az „árva magyart”, Kőrösi Csoma Sándort.
S most bejárja a sajtót, hogy az SZNT külpolitikai szakértőjét, Dabis Attilát nem engedték be az országba, a határról – ahonnan a Székely Szabadság Napja rendezvényre akart elérni – visszafordították. S állítólag a döntés okát, hogy miért nem léphet Románia földjére, nem közölték. Mert hát nem közölték. Így a Nagy Dolgokba beavatatlan halandó csak találgathat.
Miért? S ahogy én is „találgatok”, megint ama 1984. év jut eszembe, amikor a kisváros központját megszálló rendőrök álltak terpeszállásban a kocsijuk mellett, fenyegetően lógatták gumibotjaikat, mellém lépett egyike a „megfigyelteknek”, egyvalaki, aki bűnös volt, mert közülünk való volt, s a fülembe súgta: Tetszik látni, hogy félnek?
És az „első”, 1990. március 15-e előestéje is eszembe jut, amikor láttam, hogy a rendőrség elé húzott két teherkocsi, s mintegy száz-százötven csendőr ugrált le róluk. Vajon miért? Mert: féltek! Félt a hatalom a magyar szabadság napja megünneplésétől.
Erősítsenek meg ezek bennünket, töltsenek el magunkba vetett hittel, bizalommal. A gyulafehérvári nagygyűlés 100. évfordulója évében még mindig félnek. A vágyunktól – hogy önrendelkezést akarunk, emberi-nemzeti jogokat akarunk – félnek! Ők, a hősök! A román „biztonságpolitika” képviselői. Mondjuk Petőfivel: „Emelje az fel szíveinket, / Hogy mi vagyunk a lámpafény, / Mely amidőn a többi alszik, / Ég a sötétség éjjelén.”
