1990. március 14. Az egész világ Németországra figyel. Készül a két német állam egyesülése. Vasárnap, 18-án választások lesznek a keleti országrészben, az NDK-ban, s alig akar elengedni az MTV vezetése, hogy a Nemzeti Ünnepen Háromszékről tudósítsak. Az ok egyszerű: csak néhány olyan elektronikus kamerája van az MTV-nek, amellyel rá tudnak csatlakozni közvetlenül a nyugati secam színes tévérendszerre. Azzal riogatnak, hogy Romániában megölnek a felszerelésért (tele van rémhírekkel Magyarország). – A gépek becsült értéke egy háromszobás lakótelepi lakás ára. És különben is, a németországi most jelentősebb esemény – mondják az elnökségi értekezleten. Nem értik, hogy a romániai magyarok számára ez a nap fontosabb mindennél, a decemberi fordulat után ez az első szabad ünnep Erdélyben. Magyarország is parlamenti választásra készül néhány hét múlva.
Pesten is különös hangulatú
március 15. lesz, s erre az alkalomra kész voltam már napok óta a tv rám bízott különműsorával. Kezdő képsornak kitaláltam, hogy statisztákkal óriási nyüzsgést teremtek a Nemzeti Múzeum kertjében. Kintről a rácson keresztül filmezek, úgy, hogy ez a börtönrácsszerűség legyen a kép meghatározója, amikor a költő, Utassy József öregesen átballag a zsongáson, megindul fölfelé a lépcsőn, s mire a felső fokra ér, már teljesen egyedül marad. Magányosan áll, elmondja versét, a Zúg március címűt. Amikor befejezi és megteszi visszafelé magányos útját, visszhangosítóval ismétlődik a hangja: „Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról.” És már csak a Múzeum marad, rács mögé zárva. Vita volt, hogy mehet-e egy ilyen pesszimista képsor ezen a rendszerváltásos ünnepi műsoron. Kiveszik? Marad? Nem érdekel, most éppen a dögnehéz kombi Volgát vezetem Sepsiszentgyörgy felé.
Délután négykor indultunk az MTV székháza elől, s mert két hónapja voltam Bözödön, amikor az író Bözödi György hamvait hoztuk Budapestről, tudom, hogy milyen borzalmas állapotban vannak az utak. Abban reménykedem, hogy valami csoda folytán éjjel egykor Marosvásárhelyen leszünk, rövid alvás, s ha reggel hat előtt indulunk, akkor idejében Szentgyörgyön lehetünk. De persze ez álom, azt is mondhatnám, hogy ehelyett az álom helyett vezettem tovább. Az operatőr csak útközben tudja meg tőlem, hogy 15-én este leadjuk Bukarestből az anyagot Pestnek, s onnan egyenesen, megállás nélkül vissza kell majd vezetnem, mert megígértem, hogy 16-án délután a repülőtéren átadom a kamerát a Berlinbe induló kollégának.
Hosszas egyeztetés után az elnökkel és a Híradó főszerkesztőjével, az Erdélyt jól ismerő Pálfy G. Istvánnal, megszületik az egyezség, hogy a harmincperces híradó ötöde az enyém, illetve Háromszéké. Nagy szó ez. Gyakorlatban a bel- és külföldi hírek nem haladják meg az egyenkénti 45 másodpercet, ilyen hosszú anyagot nem nagyon bír el a Híradó, mert nem elemző műsor. Útközben a kátyúkat kerülgetve elkészítem az eszményi forgatókönyvet. Nem rögzítünk beszédeket, arra nem lenne idő az RTV stúdiójában, hogy értelmes részeket emeljünk az adásba egy-egy hosszabb beszédből. – Sok helyszínünk lesz, Sepsiszentgyörgyön, a közeli falvakban és Kézdivásárhelyen a Bem-szobornál, a hajdani öntőműhelynél, a Turóczi-háznál. Arra kérlek, hogy rengeteg ünneplő arcot, csoportokat vegyél fel – mondom az operatőrnek.
Istenkém, egyetlen benzinkútnál sincs üzemanyag, kilométeres sorok állnak Marosvásárhely be- és kijáratainál, aztán egy ismerős taxisofőr segít, a mentőállomásról szerez valamennyit, hogy továbbmehessünk.
Már nappal van, amikor Brassót elhagyva a megyehatárhoz érkezünk. Előtte Farkasvágón néhány férfi áll az útszélen, egyikük kezében zöld zászló, a közepén mintha börtönrács lenne. – Jesszusom, ezek vasgárdisták – mondom, s arra gondolok, hogy pár száz méterre vagyunk a kökösi hídtól, Gábor Áron halálos sebesülésének színterétől, ott biztosan koszorúznak, s ezek a fasiszták biztosan oda akarnak menni. De nincs semmi baj, senki nem zavarja a kökösi ünnepet, s ahogy elhagyjuk az ártérben álló emlékművet, már színtiszta székely falvakon megyünk át. Kökös, Szotyor, Kilyén is fellobogózva. Mindenhol ünneplőben, népviseletben templom felé igyekvő embereket látni. Eszembe jut, hogy utoljára a nyolcvanas évek elején dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos vitt erre, Brassóba mentünk, s az utat temetési menet zárta el. Zsiga azt mondta, hogy lassan már csak a tüntetésszámba menő temetéseink maradnak, s valamivel megtoldotta még arról, hogy Huizinga miként is fogalmaz a gyászról beszélve. Itthon, Bukarestből hazaérve kikerestem és bemásoltam hevenyészett naplómba azt a rendkívül fontos meghatározást: „A gyász kulturális értéke, hogy a fájdalomnak formát és harmóniát ad. A valóságos életet a dráma síkjára emeli.”
Akkor és ott, ahogy a sokaság által teljesen ellepett szentgyörgyi főtérre értünk, úgy éreztem,
a legtökéletesebb összhang részesei vagyunk,
hogy még soha nem láttam ennyire egységesen ünneplő tömeget. Mert mit is élhettem meg magam is romániai éveim alatt? Május elsejéket, augusztus huszonharmadikákat, amelyeket az emberek nem érezhettek sajátjuknak, s a kötelező felvonulások, az erőltetett hangulat mögött ott bujkált a cinizmusunk. Az, ahogy összekacsintva a május elsejét a „hazaszeretet és kikelet” ünnepének neveztük, mármint hogy mindenki haza szeretett volna menni, de ki kellet vonulni… Az augusztus 23. a szent edények ünnepe, cseberből vederbe…
De most nem a kényszer hozta az utcára az embereket. Piros-fehér-zöld zászlók lengtek az épületeken, kokárda szinte minden felnőtt és gyermek kabátján, s nem volt nehéz a felszabadultan ünneplő arcokat lencsevégre kapni. De előtte még volt
egy kis közjáték.
Arra gondoltam, hogy megreggelizünk, lemosakszunk a Bodok Szállóban, de olyan zsúfoltságot csak a székelykocsárdi állomáson láttam egy húsvét előtti napon, mint ami ott volt. Az előtérbe állított fotelekben is aludtak, szabad szobáról szó sem lehetett, mindent elfoglaltak a hatalmas batyukkal a csencselésre érkező vándorkereskedők. Januártól, ahogy megnyíltak a határok, románok százezrei rohantak, hogy a forradalmi törvény által megszüntetett behozatali vám áldásaként mindent összevásároljanak külföldön, amiről úgy hitték, hogy feláron tudják eladni. Lejárt szavatosságú kávé, csokoládé tonnái, dobozos sörök milliárdjai kerültek a borzalmas, bontásra is alkalmatlan nyugati gyártmányú autókkal az országba, s mert a gyárak zöme fizetésképtelen volt Iliescu stabilitást bizonygató, pénzreformot késleltető politikája miatt, mindenki meg akart élni valahogy.
A negyvennyolcas emlékműnél
szónok szónok után, s mi behúzódtunk egy tíz év körüli kislánnyal a katolikus templom közelében egy csendesebb helyre, mert gyönyörűen mondta a Nemzeti dalt, s azt akartam, hogy azzal a megható tájszólással elszavalt versszakkal kezdjem az anyagot. A háttérben, kihangosítva, talán Magyari Lajos mondott valami alkalmi verset a tömegnek, s arra gondoltam, hogy Istenem, a sok pártvers után talán rehabilitálódni akar…
Tudtam, hogy koszorúzás lesz Váradi József és Bartalis Ferenc sírjánál, s ahogy megláttam Sylvester Lajost a vártemplom felé menet, valami megnyugvást adott a farkasvágói vasgárdisták után. Fegyveres katonák díszkíséretében ment koszorúzni, s reméltem, hogy tényleg olyan világ vár a székelységre, amelyben a hatalom akár fegyverrel is képes lenne megvédeni nemzetiségi jogait.
A fekete kombi Volga mindkét oldalán nagybetűk hirdették, hogy ez az MTV, a magyar tévé kocsija, s szinte megszámlálhatatlan helyre akartak meghívni kávéra, pálinkára, s a Csíki utcában egy öreg néni mindenáron meg akart ebédeltetni. Kedvesek voltak, őszintén szeretetre méltóak, s úgy éreztem, hogy akármilyen udvariasan hárítjuk a meghívásokat, mégis megbántjuk őket azzal, hogy nincs rájuk időnk.
Természetesen nem személy szerint nekem szólt ez a kedvesség. Akkor még nem volt kábeltévé, a szentgyörgyiek is csak azt az egy adót nézhették, amely Bukarestből sugárzott, s kocsinkon az MTV felirat azt jelentette az ünnepi lélekbe öltözött embereknek, hogy igenis, törődnek velük, hogy sorsuk nem másodlagos az anyaország számára.
Kézdivásárhelyről
talán csak a felvételek tudnák elmondani, hogy milyen hangulatban ünnepeltek az emberek. Az összetartozás, a győztesek diadala sugárzott az arcokról, öreg emberek csókolgatták a nemzeti színű zászlókat, s az volt az érzésem, hogy nem is december volt az igazi forradalom, hanem ez a nap, Petőfiék márciusa teljesítette ki lelkükben a felszabadultságot.
Olyan jó lenne mindent elmesélni, de számomra úgy maradt meg az a nap, hogy túl a nyomoron, amely aztán évekre gúzsba kötötte az emberek javát, túl a Vatra Românescă fenyegetésein, láttam azt a népet, amely már attól is boldog tud lenni, ha végre annak vallhatja magát, ami.
Nem a benzinsorokra, az elértéktelenedő pénzre, a talmi csillogások másodkéz bódéira emlékszem a rendszerváltás első hónapjaiból, bár arra is, hanem arra, hogy úgy tűnt, az együtt szenvedés évszázada után a székelység még mindig tud örömmel ünnepelni.
Nem egy pártot éltettek, nem egy önjelölt megváltót. Önmagát ünnepelte Sepsiszentgyörgy, Gidófalva, Eresztevény, Kézdivásárhely, s ez a többpárti magyarországi egységbontó ünnepelgetések után maga volt számomra a beteljesedett álom.
Most, amikor egy közepes árkategóriájú okostelefon többet tud, mint azokban az időkben egy mindennel felszerelt tévés közvetítőkocsi, sőt, annál is többet, mint az Apollo űrhajó Holdra szálló legénységét kiszolgáló számítógépek, nem lenne nagy dolog tudósítást küldeni. Én kétezer kilométert, két éjszakát vezettem, többnyire ködben, hogy tudósíthassak. Talán azért… De talán mégis inkább azért, hogy részese lehessenek valaminek, amit azóta is hiába keresek: érezni az összetartozás örömét.