Munka közben a székelyföldi csapat, középen a Séf Úr
Legízletesebbnek találtatott a Magyarok Nagyasztala rendezvényen a székelyföldi csapat két ételkülönlegessége, teljesítményüket aranyéremmel díjazták. Túl a dicsőségen többről is szól a dolog: a székelyföldi összefogásról és a valamilyen szinten megvalósított autonómiáról, de a mifelénk igencsak lebecsült szakma újraértékeléséről is.
A történet a február végén Budapesten szervezett Culinary Expón kezdődött, melyen az Erdélyi Séf Klub éppenséggel hat aranyérmet nyert különböző kategóriákban (romániai csoportok részéről egyedülálló teljesítmény!), s ennek köszönhetően az Erdélyi Séf Klub elnök-mindenese, Bognár Károly meghívást kapott a Magyarok Nagyasztala versenyre Benkő Lászlótól, aki mellékesen a Magyar Fehérasztal Lovagrend Nagymestere, és Laci bácsi néven több magyarországi tévéadón is szakácsműsorokat vezet. Csakhogy ez a rendezvény rendkívül költséges, a meghívásnak köszönhetően nevezési díjat fizetniük nem kellett, de utazásról, szállásról és a főzés idején szolgáltatandó műsorról gondoskodniuk igen. És itt kezdődött a székelyföldi összefogás: az Erdélyi Gasztronómiai Szövetség is beszállt, a háromszéki megyei tanács is, a Kovászna Megyei Művelődési Központ is, így képviseltethette magát a 17 részt vevő csapat között a székelyföldi régió: Bognár Károly, a Séf Úr és segédei, Menyhárt István és Gábos Attila Székelyudvarhelyről, Szász Csaba Kézdivásárhelyről, illetve a közönség szórakoztatását vállaló Melkuhn Robi barátaival. Itt kell megjegyezni, hogy a román gasztronómiai szövetség semmibe veszi az erdélyieket, a különféle szakmai rendezvényeken egymástól függetlenül vesznek részt, holott az országos szövetség bő pénzkerettel rendelkezik, az erdélyi meg támogatásokból, pályázatokból él. Vagyis hát támogatná a román szövetség az erdélyit, ha utóbbi csak a román ételspecialitásokat készítené a rendezvényeken...
No de visszatérve a Magyarok Nagyasztalához. Július 4—6., Budai Vár, Savoyai terasz. A verseny kegyetlen: negyven perc alatt — miközben a zenészek szórakoztatják a közönséget, és volt is, akit, hiszen szombat-vasárnap bő huszonötezren fordultak meg a rendezvényen — az adott nyersanyagokból két ételféleséget kell készíteni. Improvizáció és hatalmas szaktudás szükségeltetik. A Séf Úr ételkölteményei: rozmaringos-mézes csirkemell bazsalikomos padlizsánágyon kecskesajtos salátával, és baconba tekert sertés szűzmedalionok póréhagymás, muskotályos gombaszósszal. E felsorolásukban is a nyálelválasztást beindító ételkülönlegességek ízharmóniája oly csodálatos, hogy a zsűri gondolkodás nélkül az aranyérmet a székelyföldi csapatnak adta. És mintegy mellékesen: a csapat meghívást kapott az augusztus elején sorra kerülő Hargita Fesztiválra, meg az október elején rendezendő magyarországi szakácsversenyre. A Séf Úr pedig közben az első Erdélyi Mesterszakács Verseny és Gasztronómiai Fesztivált szervezi, mert látja, tapasztalja, itt a szakma becsülete nem túlzott, a fiatalok külföldön keresik boldogulásukat, bár lehet, a neves vendéglőkben csupán mosogatni engedik őket, holott tehetségük sokkal többre jogosítaná. Hát hadd érezzék, rájuk (is) szükség van itthon.
