A brassói vakációkban magyar, szász és román gyermekekkel játszottam a Cenk alatti utcákon. Sok év múlva a cigányokról beszéltem egyéni műsoromban. Magyar színészként. Nemcsak sokszínű, de remek emberek közt nőttem fel. Ha a gyermekeimnek az egynegyedét át tudom adni annak, amit kaptam, nem lesz baj.

Egyre többet beszélünk a – mindenfajta – másságról, egymás elfogadásáról. Egyre hívőbbek vagy spirituálisabbak vagyunk. Egyre nagyobb divatja van a lelki tisztulásnak, az elménkkel való ismerkedésnek. Lehetőségeink határtalanok a mások világába való átjáráshoz. Megszűntek a távolságok. Nem értek a politikához. Nem biztos, hogy ez baj. Nem ez az én dolgom. Az embereket próbálom érteni, (meg)fejtegetni. Magamat legfőként. Ha az élet egy szüntelen önismerkedési folyamat, akkor van még dolgom bőven. De annyit tudok biztosan, hogy hová tartozom. Támpont ez, biztonság. Adott. És ez nem változik. Közben megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne feledkezzek meg a legrosszabb pillanataimban sem elfogadni elsősorban magamat, mert csak akkor tudom elfogadni a másikat. Elfogadok, és elfogadnak. Konokul kitartok emellett a pofára esések dacára is. Azért van bennem székely vér! A barátaim közt van román, magyar, cigány, magyarul is beszélő török. Német, és belgiumi francia. (Angolul elboldogulunk.) És sok fiatallal van szerencsém együtt lenni. Remek, jó fej gyerekek. Legtöbbjük még nincs elrontva. A szabadságérzetük adott, és sok minden megtanítható nekik. Például, hogy a közösségi létezésben mindenkinek helye van. Hogy családon belül sem könnyű az együttélés, de itt nincs válás, válóperi ügyvéd, gyermekelosztás. Egymásrautaltság van. Életre szóló. Kíváncsiak, nyitottak. Egy kis szerencsével még megélhetjük, hogy feladják nekünk a leckét egymás elfogadásából, megértésből. Csendből, letisztulásból. Együttélésből. És közben ott lesz bennük az iránytű. A hovatartozásé.

Vigyázzunk rájuk. A „sokszínű” fiataljainkra.