Környezetvédő önkéntesek az amerikai kisvárosban
Amerikás székelyünk, Kocsis Imre nem a pénzgyűjtés szándékával érkezett az Újvilágba, a nyolcvanas évek Romániája egy kisebbségit oly erővel taszított, hogy aki emigrálásra adta fejét, azt az áttelepedés céljával tette. A beszélgetésünket összefoglaló utolsó részben a család áthonosodását meséli el, hogyan került kapcsolatba az amerikai társadalom különféle intézményeivel a tanügytől az egészségügyig, hogyan igyekezett felzárkózni a pennsylvaniai középmezőnyhöz.
Ebcsont beforr
― Fiaim tíz-, illetve tizenkét évesek voltak, amikor kivándoroltunk, mára megállapodott emberek. Ők tanultak meg a legkönnyebben angolul, beilleszkedtek egyidős társaik közé. A harrisburgi középiskola, ahol tanultak, elájulsz, akkora ― itt sok az ilyen ―, a tizenkettediket például 450-en végezték el egyszerre. Utána mindketten fenn, Williamsburgban hűtés-fűtés technológia szakon végeztek egy college-ben. A hűtést itthon légkondinak nevezitek. Az egyik fiam lenn, Marylandben él, és Washingtonban dolgozik, a másik itt, a szomszédos Harrisburgben telepedett le, családot alapítottak, egyik unokánknak most lesz a hatodik születésnapja.
Nem titkolja, a harmadik nemzedék már szívesebben beszél angolul a nagyszülőkkel is.
Visszatérünk a saját életúthoz. Kocsis Imre bizonyítani akarja, miért a lehetőségek országa Amerika, s mi tartotta végül ott.
― Azzal kezdtem, hogy vágtam a vasat, majd marógépre kerültem stb. Kilenc év után én lettem a műhelyfőnök a mechanikai részlegen, ahol 120 ember dolgozott. Negyvenkét éves koromban továbbtanultam, hogy megfeleljek a beosztásomnak. Nagyobb izgalmat okozott, hogy 1993-ban a munkahelyen eltörtem a lábamat. Felmegyek a sürgősségre, törött lábbal elvezettem oda, megröntgeneznek. Nem szólnak semmit, továbbküldenek. Telefonálok Évának, ő elvitt egy specialistához. Beültem a rendelőbe. Ott úgy van, hogy előbb a beteg megy be, utána jön az orvos, mert több helyiségben folyik a kivizsgálás. Bejön az orvos, felteszi a filmet a lámpás ernyőre, és mutatja, hogy a bokámon van egy tumor. Oda neki csontot kell betennie a kioperált daganat helyére. Előbb forrjon össze a lábam, akkor mintát vesz, és kideríti, rákos vagy nem az a daganat. Megvizsgáltak mindenütt, van-e még daganatom. Kérdem: ha rákos, mennyit élhetek még? Mutatja az ujján, hogy egy évet.
Jó, ez januárban történt, február 17-re tűzte ki a műtét napját. Ott úgy van, az egyház, amelyikhez tartozol, papot küld ki. Az és egy illető, aki az egyház részéről tanácsokkal látott el minket az elején, kijöttek, a pap imádkozott. Olyan szarul éreztem magam, hogy nem igaz. Vége a filmnek, gondoltam. Nem röhögés, nagyon rossz érzés volt. És megoperált: kiszedte a daganatot a bokámból, a bal csípőmből pedig egy darab csontot beültetett a helyére. Morfiumon tartottak. Adott a kezembe egy kapcsolószerűséget, s azt mondta, ha fáj, azt nyomjam meg, az adagolja a morfiumot. De az időzítve volt, és nem adagolta sűrűbben, mint kellett. Nem jött be az orvos, csak rá egy napra. Kérdem tőle, milyen az eredmény. Azt mondja, nem rákos, hanem jóindulatú volt a daganat. Három hónapig feküdtem, járni nem tudtam, csak ültem az ágyban, és néztem a tévét. Meghíztam, azt nehezen adtam aztán le. Annyi a tévécsatorna, a végén még a főzőműsorokat is néztem. Kutya hosszú volt. Másfél hónap múlva derült végleg ki, megélek-e. Aztán helyrejöttem.
Jövedelmi osztályok
A munkavállaló lehetőségeit illusztrálja a következő történet:
― Tavaly márciusban otthagytam a régi munkahelyemet. Egy európainak nehéz megérteni, az egészségügyi biztosítás miatt történt. A feleségemnek annyi operációja volt, hogy a régi munkahelyén megelégelték. Erre én átírattam volna az én munkahelyemre. Ott azt mondták, megadják a biztosítási jogot, de az első ötezer dollárt nekem kell fizetnem. Jó, mondom, még gondolkodom a dolgon, de már tudtam, én onnan eljövök. Ez hétfőn történt, és én elterjesztettem a hírt, hogy új munkahelyet keresek. Kedden, ahogy hazajövök, csengetnek az ajtón. Az új tulaj keresett a lakásomon! Ismertük egymást korábbról. Elkezdi: hallotta, mi a szándékom. Igen, mondom, né, mit ajánlottak biztosításügyben. Kérdi: mennyi pénzt ,,csinálok"? Ezt ott így mondják, mennyit keresek. Megmondom. Na fel vagyok véve nála ― ugyanannyiért.
Mennyit keresek? Olyan 65—70 000 dollárt egy évben. Ne kezdj számolni, jön ár, adó és minden egyéb. Nagyon relatív az egész. Na, áthelyezkedtem, és azóta ott dolgozom. Miért előnyösebb? Mert itt az egészségügyi biztosításom ezer dollár, de abból visszakapok 500-at. Ez itt, Amerikában nagyon lényeges. Nyugdíj? Létezik állami nyugdíj, de az nem sok, és kiegészítheti a magánnyugdíj. Amit befizetek, azt mind megkapom, sőt, többet. A pénz a tőzsdén van, ha jól választasz, gyarapodik, ha nem, apad. Lutri. Mindig tudom, mennyi a pénzem, az internetről bármikor megtudhatom. Pénteken a tőzsde leesett 300 ponttal, egyetlen nap alatt vesztettem hatezer dollárt. De nem izgulok, azt még visszanyerhetem.
A polgári biztonság nyugdíj előtt
Itt mindenkinek legalább három dologgal kell rendelkeznie: fogorvossal, orvossal és pénzügyi tanácsadóval, aki megmondja, hova tedd a pénzed. Ügyvéd is jól fog, mert itt mindenért perelnek, de én nem vagyok olyan gazdag, hogy azzal is bírjak.
― Hol lakunk? Az első házamat 1989-ben vettem, két évre rá, hogy kimentünk. Kicsi ház volt, nem valami fényes. De én kipofoztam. Téglaház, építettem egy garázst, szép erkélyt. Apám ács volt, s itt mindenféle anyag kapható. Ha ügyes vagy, magad megcsinálhatod. Ha nem, sokba kerül. Én tetőt sose építettem, felvettem egy idős ácsot, és vele dolgoztam. Azt a házat 1996-ban eladtam, és megvettem a mait. Az gyönyörű. Szép helyen van, akárcsak az első, azzal volt különben szerencsém, amikor eladtam. Ebben van fürdőmedencém kinn, kertem, három hálószoba fenn két fürdőszobával, a földszinten ún. családi szoba, akkor nappali, ebédlő és konyha, egy fürdőszoba, van pincém, rendesen berendezve. Most csak ketten lakjuk, a gyerekek kirepültek. Ér olyan 400―500 000 dollárt. A kisebbik most vett házat félmillióért, ott négy hálószoba van.
― A mostani munkahelyemre visszatérve: annyiban tér el a másik-tól, hogy itt nem vagyok főnök, azóta fizetésemelést is kaptam, s nem idegeskedem annyit, mint amott. Az stresszes volt. A munkát nekem kellett kiadnom, megmagyaráznom, hogyan ne rontsák el. Százezer dollár értékű alkatrészekről volt szó. Az új munkahelyemen is nagy a felelősség, de annyira rutinos vagyok, ritkán hibázom, s kijavítom. CNC-programozás: beprogramozom a gépet, van hozzá, mondjuk, harminc szerszám és az lyukat fúr, kimarja, esztergál, mindent elvégez. Komplex szerszámgép, komputerre rákapcsolva. Hogy innen megyek-e majd nyugdíjba? Remélem, igen. Hogy mikor, nem tudom. Elmehetnék most, de csak 65 évesen kaphatsz százszázalékos nyugdíjat. Ha 62 évesen mész, akkor 75 százalékos nyugdíj jár. Ez az állami nyugdíj, amiből azonban nem lehet megélni. Nagyon sok amerikai emiatt költözik Costa Ricába vagy máshova, eladja a házát. Sokan visszamennek Európába. Nekem szerencsém van, mert elég jól kerestem, és az állami nyugdíjam magasabb lesz, mint azoké, akik 20―25 000 dollárt kerestek egy évben. A nyugdíjalapot a keresetből vonják le, és ugyanannyit a munkaadó is befizet. Minimum 35 évet kell dolgozni a nyugdíjjogosultsághoz. Nekem nem lesz ki a 35 évem, a hiányzó rész Romániában maradt, de a nekem járó részt ugyanúgy 35 felé osztják el, mint a többinek. Minden évben küld az adóhivatal egy papírt a születésnapod előtt. Itt adóbevallás van, ha tartozol, még fizetsz. Én úgy intézem, hogy többet vonjanak le adóba, olyankor év végén visszakapok belőle. Egyszer fordult elő, pontosan amikor az új házamat vásároltam, hogy rá kellett fizetnem, és nagyon rosszulesett, azóta másképp járok el. Mindenkinek van egy társadalombiztosítási száma. Az a szám végigkísér egy életen át. És abban a levélben megadják, ha 62 évesen ménnél nyugdíjba, mennyit kapsz, és mennyit, ha 65 évesen. Nem hiszem, hogy kihúzom addig, sokat idegeskedtem az életben, de ha kihúznám, meglenne az 1300―1400 dollárom egy hónapban. Abból is meg lehetne élni, de gyengébben. Ha az igényeid nagyobbak, akkor kell legalább 2000―2500 dollár ahhoz, hogy kényelmesen megélhess.
A nagy meccs
Végül személyesebb vonatkozásokra terelődik a szó. Kocsis Imre az indulatos emberek közé tartozik, emiatt sokszor gyűlt meg a baja környezetével. Az indulatosságnak nem kedvezett a korszak és életpályája sem, Romániában éppúgy az alkalmazkodást, az idomulást várták el tőle, mint új hazájában. A két világ közt persze ég és föld a különbség, a kisszerű vegzálásban, amiben itthon munkahelyi igazgatója jeleskedett, ott nem volt része, emiatt munkahely-változtatásra nem szorult. No de a vizsgát végül sikeresen kiállta, bár nemegyszer embertelen önuralom és önmegtagadás árán. Elégtételét megértem, azt is, miért látogatott haza Ozsdolára megosztani a rokonokkal, lapunk hasábjain az olvasókkal is tapasztalatait.
A vérmérsékletre visszatérve, az persze nem hazudtolja meg magát. Íme, még egy történet, amolyan ráadás a narrátortól. Imre a legjobb futballisták közé tartozott ismerősi körömben.
— Említettem, hogy eljártam focizni, és haverokra tettem ezáltal szert. Már nem tudom, kivel, talán Baltimore csapatával játszottunk, s az egy hirig meccs volt. Ők voltak az első, mi a második helyen. Engem kiszemeltek, és mind rugdostak. Mondom az egyiknek, te, nekem hagyjatok békén, nem most kezdtem, úgy visszaadom, hogy attól koldultok. Elkezdi: ő nem hiszi! A következő alkalommal elegem lett a dologból, és megrúgtam. Elvágódott a földön. Felugrik, és jön, hogy befejeljen nekem. De én megelőztem, és jól befejeltem neki. Miért mesélem? Akkora balhé lett belőle! Én persze tisztában voltam vele, hogy a bíró kiállít, de már nem érdekelt. A pasas végül szaladt haza, hogy elhozza a fegyverét, és lelő! Itt mindenkinek van fegyvere. Szóval, emlékezetes balhé volt.
Imre nem tagadja, a családban már megkezdődött a nyelvváltás, természetes folyamatként viszonyul hozzá. Ha saját nyelvtudásáról van szó, anekdotázik.
— Mikor főnökké léptettek elő, termelési gyűlésen hozzá kellett szólnom a témához. A tulajjal korábban sosem beszélgettem, odajön a gyűlés után hozzám, megdicsér, hogy milyen jól mondtam el, mit szándékszom tenni, hogyan lehet megoldani a gondokat. És úgy mellékesen megkérdezi végül: Te, Emeric, neked mindig volt akcentusod? Joe, feleltem — itt mindenki tegeződik —, mikor kijöttünk, nem volt, mert egyáltalán nem beszéltem angolul!
S jóízű hahotával búcsúzik.