Jovan előhalászott egy szűrő nélküli Carpaţit valamelyik zsebéből, rágyújtott. Szerette ezt a gyilkosan erős cigit, és most különösen jólesett teleszívni tüdejét a szinte darabosan tömény füsttel. Aztán kifújta a szürke gomolyt, és gondterhelten kibökte:

– Azt mondták nekik, hogy fraternizáltunk a huligánokkal, árulók vagyunk, és hogy ha nem lövünk a tömegbe vagy a külső ellenségre, így mondta: külső ellenségre, szóval akkor majd ők kell belénk lőjenek.

– Na és megteszik? Lőni fognak ránk? – faggatta tovább Gogu. Nem akarta a külső ellenség dolgot boncolgatni, pusztán udvariasságból – jómaga és Valer román, Hosszútóni a külső ellenséghez köthető magyar, Jovan pedig hasonszőrű szerb lévén, tartott attól, hogy a beszélgetés vitává fajulhat.

– Honnan tudjam én ezt, bazmeg? Azt tudom, hogy harmadik napja csak annyit ettek, amennyit tőlünk kaptak, azt az egy-két tányérnyi túrós makarónit; de van olyan is, aki ennyit sem. És azt mondta a haverom, hogy egy csomóan himlősek, hólyagos himlősek.

– Szerintem nem valószínű, hogy ránk támadnak – elmélkedett Jovan. – Amúgy meg a mi állásainkból két golyószóróval egykettőre szarrá lehet lőni a táborukat, tán csak nem annyira hülyék, hogy kinyírassák magukat.

– Azért te csak ne becsüld alá az emberi ostobaságot – vetette oda valaki.

Autó közeledett. Úgy negyedóránként próbált meg átjutni egy-egy kocsi a hídon. Jovannak és három társának volt a küldetése feltartóztatni azokat, akik át szerettek volna kelni. Járókelőkkel nem találkoztak – aki nem zárkózott be a lakásába, az bizonyára kint volt a tüntetésen, de legalábbis elkerülte azokat a helyeket, ahol hemzsegtek az egyenruhások. De néhány társaság – forradalmárok, ellenforradalmárok, a meglévő és a vélhetően megszületendő hatalom szervezkedő elemei –Daciákba zsúfolódva meg-megpróbáltak a hídon rövidíteni a belváros felé.

Ilyenkor Jovan tíz lépéssel előbbre ment, és felemelte kezét: Állj! Az autók megálltak, utasai kiugráltak, és elkezdték magyarázni, hogy nekik mindenféleképpen át kell jutniuk a hídon. Jovan ekkor elmondta a parancs szerinti szöveg következő mondatát: Kérem, szálljanak vissza a gépjárműbe. Ekkor az utasok hangoskodni kezdtek, meg fenyegetőzni. Ebben a fázisban a hátramaradottak közül valaki öt lépést tett a kocsi felé, majd mindannyian látványosan csőre töltötték fegyvereiket – legalábbis úgy tettek, mintha.

Olyan férfias volt ez az egész, ilyenkor néhány pillanatra kivételesen erősnek érezték magukat. Jovant ismeretlen izgalommal töltötte el, ahogy minden kocsivisszafordításkor egy-egy adag adrenalin került a vérébe, majd teste legrejtettebb zugaiba is eljutva megborzongatta minden porcikáját. Nem tudta megmagyarázni, hiszen nem volt agresszív, nem szeretett senkit és semmit bántani. Ám ez rendkívüli helyzet volt. Fegyvere és lőszere volt, amitől az emberek féltek. Az ő fegyverétől, amelynek a ravaszát ő húzhatja meg. A Daciákban utazók szitkozódtak és gyalázkodtak, de valójában rettegtek attól, hogy ők négyen kinyírhatják őket. A tudat, hogy parancsa van az utasításainak ellenszegülők meglövésére, még inkább fokozta a borzongást. Megesett, hogy mikor második figyelmeztetésként csőre töltötte a kalasnyikovot, erekciója lett. Érezte, hogy ha valakit lábon vagy karon lőne, és látná, ahogy előtör a vér az emberi testből, ahogyan az ellenség arca eltorzul a kíntól, és hallaná, amint torkából a fájdalom hallatlan hangjai törnek fel, neki orgazmusa lenne. Álmában ez néhányszor meg is történt – a legelső alkalom után majdhogynem elhányta magát az ágyban, majd’ egy órát lötyögött éjjel a mosdóban, mire némileg helyrejött. De aztán a kellemetlen érzés eltűnt, és csak az ismeretlen természetű kéj maradt. Biztos megbolondultam, egy szadista lakik bennem, és én nem is tudtam erről. Perverz állat vagyok, könyvelte el. A fiúkkal nem merte megbeszélni. Hiszen mi lesz, ha ezután nem szívesen állnak szóba vele? Vagy ha, ami még rosszabb: kiderül, hogy mindegyikük deviáns barommá változott?

– Mit csináltok, katonák? – hangzott fel a semmiből. Egyszerre néztek a hang irányába. Forrása a jövevények egyik főhadnagyának rossz arca volt.

– Dohányzószünetet tartunk, főhadnagy elvtárs – válaszolta Hosszútóni, ő lévén a legmagasabb, s mint ilyen, a legautoritáriusabb közülük.

– Tényleg? De mit kerestek itt?

– Parancsot hajtunk végre, főhadnagy elvtárs.

– Ne mondd! És kitől kaptad a parancsot? – okvetetlenkedett tovább az idegen.

– Mocan őrnagytól, főhadnagy elvtárs.

– Ááá, tehát ti nem hozzánk tartoztok.

– Nem, mi itteniek vagyunk.

– Értem. Nem is tudtam, hogy itt is vannak térés katonák.

– Mi vagyunk az első évfolyam, főhadnagy elvtárs – mondta, bár fölöslegesen, csak udvariasságból Valer.

– Ezért van golyószóród, mert nem közülünk vagy. A mieinknek gépkarabélyuk van, kivétel nélkül. És nincsenek rangjelzéseik – barátkozott tovább a rossz arcú –, de ti, látom, tizedesek vagytok mind.

– Igen, hát igen, ez így alakult – szólt a közös válasz.

A rossz arcú vagy nagyon kíváncsi természetű volt, vagy nagyon unta már a saját embereit, mert tiszttől szokatlan módon körbekínált egy csomag Snagovot. Tüzet is adott a srácoknak. Majd kedélyesen így folytatta:

– És mit szóltok a magyar diverzánsokhoz, fiúk? Hogy enném meg őket szőröstől-bőröstől…

*

Rázott a teherkocsi. A bűzös kipufogógáz összecsavarodott az út menti szántóföldek kilehelte erős trágyaszaggal, beszivárgott a kóber alá, és nászba borult a szakasznyi, több napja mosdatlan katona testének kigőzölgésével. Akik talán fel sem figyeltek e különös aromára. Mintha máris hatvan kilométert zötykölődtek volna, holott az őrnagy szerint csak hat kilométerre van a másik laktanya. De nem a rossz úton rázkódó csotrogány okozta a nyomott hangulatot, hanem az, hogy el kellett hagyniuk a saját kaszárnyájuk biztonságát. Idekint bármikor megtámadhatnák őket. Talán civilek, talán a másik alakulat katonái – mert, mondjuk, terroristáknak nézik őket. Vagy pusztán azért, mert fegyverük van, és megszerették a lövöldözést. S kipróbálnák, hogy milyen érzés nem céltáblára, hanem emberre lőni.

Kiderült, hogy bár a kijelölt terepre botlódrótos aknákat kellett volna telepíteni, a vendéglátóiknak csak taposóaknáik voltak. Az őrnagy hevesen magyarázta a századosnak, hogy ezeket lerakni faszság, a botlódrótosból jóval kevesebb is elég, és nem feltétlenül szakítja szét azt, aki beindítja, de a százados csak vonogatta a vállát, és folyton azt hajtogatta, hogy őrnagy elvtárs vagy lerakja a taposóaknákat, vagy ad neki repeszaknákat, ami meg nagyobb faszság, vagy hozzon az őrnagy elvtárs valahonnan olyan aknákat, amilyet szeretne. Az őrnagy elkezdte kihordatni Samuékkal az aknás ládákat, s felpakoltatni a kocsira, amelyik kiviszi a telepítési helyre. Fél óra múlva már minden elő volt készítve az aknásításhoz. Az őrnagy szokatlanul indította el a munkát:

– Fiúk, ez nagy szarság lesz. Telefonáltam a tábornoknak, aki ezt kitalálta, és kértem, hogy küldessen drótos aknákat, de arra utasított, hogy oldjam meg azzal, amit itt találok. Ezért egyszer még karóba húznak engem, de legalább nem lőnek főbe itt, helyben. Lássunk hozzá.

Nem volt valami nagy a laktanya, ráadásul a leghosszabb oldalán egy meglehetősen széles öntözőcsatorna határolta, úgyhogy összesen bő kétszáz méternyi aknazárnak készítették elő a fészkeket. Az őrnagy is végig velük volt, kivéve, amikor egyszer csak lelépett, majd kisvártatva visszajött két katonával, akik rendes ásókat hoztak magukkal. – Hogy ki ne térdeljétek a nadrágotokat, kispöcsök – az őrnagy jól tudta, hogy milyen kellemetlen a hideg sárban térdepelve gyalogsági ásóval döfködni a földet.

Három napba telt, mire végeztek az aknákkal. Más volt ez, mint a gyakorlótéren gyakorlóaknákat dugdosni a gyakorlóföldbe. Amint egy szakaszt telepítettek, a fákon megjelölték kék festékkel a tiltott zónát, az őrnagy pedig folyamatosan rajzolta egy papírra a robbanószerkezetek helyét, hogy maradjon az utókornak valamiféle tájékoztató arról, hol kell keresni majd a karácsonykor földbe süllyesztett gyilkolószerkezeteket.

A kantinban nem jutott nekik hely, ezért két katona mindig kihozta az ebédet a konyháról. Miközben a sárgaborsó-főzeléket merte a pléhtányérokba, egyikük megkérdezte: – És mégis mennyire veszélyesek ezek az aknák?

Az őrnagynak az az ötlete támadt, hogy valaki – és erre Samut szemelte ki – magyarázza el a két konyhásnak a lehető legpontosabban, mit is dugdosnak ők ott a földbe, mert könnyen előfordulhat, hogy a vendéglátóiknak szükségük lesz olyan emberre, aki tudja, hogy mi folyt ott. Samu nagy élvezettel magyarázta a fiúknak, hogy ez itt a nyomólap, ez a gyújtószerkezet, ez meg a detonátor – és hogy ha valaki rálép, az már csak addig él, amíg felemeli a lábát, mert utána darabokra szaggatja a robbanás. Aztán arról beszélgettek, hogy vajon meddig bír egy helyben állni az ember, és hogy mivel érdemes foglalkozni azokban az utolsó negyedórákban.

A harmadik nap kora délutánján Samu és a szakasza felcihelődött a teherkocsira, s maguk mögött hagyva aknát és sárgaborsót, belekocsikáztak a világ legszürkébb, legbüdösebb, legfojtogatóbb adventjébe. A sötétség hirtelen ereszkedett rájuk, a köddel együtt. A csillagok nem látszottak, de lehet, hogy már nem is léteztek. Ilja a DAC hátuljából figyelte, hogyan áll össze szinte tapintható, gyúrható masszává a köd, amelyet a jármű orra menet közben széthasít. Kiköpött a kocsiból. Mielőtt a nyálgolyó földet ért volna, magába szippantotta a massza. Ilja három ujjal keresztet vetett. A félig alvó katonák valamelyike mintha azt mondta volna: – Jézus, ha tehetné, ma inkább nem születne meg.

(folytatjuk)