A jámbor, igazságszerető ember azt mondja magában: Valaki ellopta, elsikkasztotta vagy mosta a pénzt? Sittre vele! De azt is megkérdezi halkan önmagától, hogy jó, jó, de Horváth Annának milyen anyagi haszna származott abból a hatvan bérletből, amit elfogadott és szétosztott? Vagy ki zsebelt be pénzt, mert jóváhagyta a marosvásárhelyi katolikus iskola magalapítását? Senki? Mennyi haszna volt azoknak, akik a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásán ügyködtek. Semennyi? És még volt néhány eset, amelyek kapcsán feltehető a költői kérdés: hol itt a korrupció?

A szolgálatos feljelentő, Dan Tanasă csak ott tévedett, hogy a megyei sürgősségi kórház orvosi lakásainak felépítését a számvevőszéknél jelentette fel, mert ha a korrupcióellenes ügyészségen teszi, akkor azok rögtön lecsapnak valakikre. Ahogy Horváth Anna, úgy minden magyar nemzetbiztonsági kockázatot jelent, ezért lehallgatható, és ahogy vak tyúk is talál szemet(et), valamit csak kikapirgálnak, hiszen többen is állítják, hogy ha nincs bizonyíték, akkor azt lehet gyártani. Aztán a vádlott mosakodhat utána, mint sebészorvos műtét előtt.

Eddig is voltak olyanok, akiket vaskarpereccel, nagy dirrel-dúrral megsétáltattak, aztán csendben felmentettek. De a becsületes honpolgár azt gondolta, hogy lelkem Istenem, azok csak amolyan mellékes vesztesei a nagy korrupcióellenes szélmalomharcnak, mint ártatlan civilek a háborúnak, mert közben sokan voltak, akikről kiderült, hogy bizony fehér kezük enyves, és több millió eurós pénzek tapadnak hozzá. Aztán megdöbbent azon, hogy ezekről viszont leoldották a bilincset, és most, mint a vándormadarak, szabadon más tájakra szállnak el. Egy ilyen jómadarat, Sebastian Ghiţăt, akit többféle válogatott bűncselekménnyel is vádolnak, kiengedték a kalitkából, Romániából, és most Nándorfehérvár (Belgrád) falai alól küldözgeti haza a mobiltelefonján rejtegetett bizonyítékaival való fenyegetőzéseit. Így lesznek a vádlottakból vádlók. Azt sugallja sokatmondóan a korrupcióellenes ügyészségről és annak sziklaöklű főnöknőjéről, Kövesiről, hogy megengedte a titkosszolgálatoknak az igazságszolgáltatás berkeibe való bemászást. Állítja, hogy maga is részt vett olyan „informális találkozókon”, amelyeken a főügyésznő és több tábornok eldöntötte, hogy kik azok a politikai célpontok, akiket el kell távolítani, ha kell, akár hamis vádak segítségével is. Aztán több olyan hangfelvétel is előkerült, amelyekből sejdíteni lehet, hogy az ügyészek ügyesen zsarolják a tanukat, vagy hamis bizonyítékokat gyártanak. Ghiţă azt is állítja, hogy sok magas rangú politikus, mint Dragnea, Ponta is, részt vett mindenféle, a titkosszolgálatok által szervezett összeröffenésen. Ilyenkor a barátság oltárán feláldoztak egy-egy áldozati disznót, és azokat jól eltorolták. Ezek a „nagy politikusok” azt remélték, hogy ha ők a titkosszolgákkal bratyiznak, azok nem fogják megfigyelni őket. Azt is tudták, hogy ők maguk nem egészen ártatlanok, arra viszont nem gondoltak, hogy áldozati bárányokká válhatnak, és feláldozzák őket az igazságszolgáltatás oltárán. Úgy képzelték, részt vehetnek a politikacsinálásban. Pedig tudhatták volna, hogy nem jó az urakkal egy vájdlingból disznótorozni. Így a nagy disznótoroknak áldozatul esett pár disznó és utána jó néhány politikus is.

Végül aztán egyesek addig-addig piszkálgatták az ügyészség és szolgálatok közti együttműködés problémáját, mígnem az érintettek eldöntötték, hogy nyilvánosságra hozzák azt a 65 szerződést, titkos protokollumot, amelyek alapján összedolgozott a hírszerzés az igazságszolgáltatással és sok minisztériummal, intézménnyel.

Remélhetőleg a titkosszolgálatoknak eddig már annyi anyagot sikerült összegyűjteniük, hogy azokból a korrupcióellenes ügyészség és a bíróságok jó ideig eléldegélnek, és elítélhetnek akit csak akarnak.