Csodálkoztam, hogy az utóbbi időben az állami intézmények közül — a bizalom fokát firtató felmérések alapján — az igazságszolgáltatás után az utolsó helyet folyton a parlament töltötte be. Most már tisztán látom, hogy ott olyan dolgok történnek, amelyek valóban mesébe illőek. Két pihent agyú szenátor mindenféle bizottság jóváhagyása nélkül, egyhangúan megszavaztatott fáradt, bágyadt, munkaundorban szenvedő, álmos kollégáival egy olyan törvényt, amely arra vonatkozna, hogy az Isten áldása, az eső, hasznos-e az aszálynak, az alföldi törökbúzának, vagy nem, és ha arra a következtetésre jutnak, hogy hasznos, akkor a tévéadók közölhetik, ha pedig káros, akkor nem ajánlatos nyilvánosságra hozni.
Akkor derült fény rá, hogy némely szenátorok nem is tudták, mire szavaztak, amikor a törvényt az államelnökhöz továbbították. Nem tudom, hogy ez a hirtelen fellépés a két szenátor részéről a közeli parlamenti választások előkészületeit jelenti-e, de annyi bizonyos, hogy már az első lépést megtették újraválasztásuk érdekében: amíg mások alusznak, ők tevékenykednek. Miért nem tudtuk mi is a kisebbségi törvénytervezetet, akármilyen formában is, egy ilyen időszakban, vakációs hangulatban a parlament elé vinni? Hátha végre sikerült volna elfogadtatni. De lehet, nem is akartuk, hisz enélkül is sokat elértünk tizennyolc év után.
A helyhatósági választások eredményeinek kihirdetése utáni első napokban az RMDSZ-elnök sikerről beszélt (a három hónapja beiktatott MPP csak egyszázalékos eredményt ért el, és azt is az ő szavazataikból vitték el, nem beszélve a független nyertesekről), de hamar rájött, hogy mégis valami sántít, és pár nap múlva kijelentette, hamarosan tisztogatást, sepregetést készít elő ott, ahol az RMDSZ helyi vezetőinek nem sikerült rávenniük a választópolgárokat, hogy a szép tavaszi tulipán aromáját szippantsák be. Ők, ott fenn a szövetség vezetőségében nem látják, vagy nem akarnak tudni róla, hogy a tisztogatás, a sepregetés mennyire veszélyes választások előtt. Jó példa erre a Nagyrománia Párt, amely 2004-ben tizenhárom százalék körül mozgott (akkor nekünk hat-hét százalék volt), de ők is Vadimmal az élen sepregettek, és öt százalékra jutottak, mint mi. De ahogy a lépcsőházak takarítása, a sepregetés fentről lefelé történik, és nem az alagsorból, a földszintről felfelé a lépcsőkön, a tisztogatást fentről kellene kezdeni, és nem fordítva. Ha a lapokat egymás mellé rakjuk, az RMDSZ győzelme abban áll, hogy a kisebb helységekben, községekben újraválasztották a négy, nyolc, tizenkét éve tisztségben levő polgármestereket, ami azt jelenti, hogy ott egy becsületes, települését szerető, talán politikai nézet nélküli gazdaember volt a megválasztott RMDSZ-elöljáró. Tévedések is voltak, amit az RMDSZ vezetősége soha nem ismert el: a közvélemény akármilyen reagálása után is mindig nekik volt igazuk. A sok közül csak egyetlen élő és vitathatatlan példát hoznék fel, éspedig az európai parlamenti jelöltlista összeállítását, amikor egy-két képviselői helyet vesztettünk el, természetesen mások hibájából...
A 2004-es választások előtt és most is az autonómiától volt hangos a Székelyföld, a választások után azonban a szövetség vezérkara előtt olyan félelmetes szó lett, mint Funarnak volt 2004-ben. Én lassan lemondok a használatáról, mert nem fogom megérni — bár unokáim vagy dédunokáim láthatnák...
Ami városunk vezetését illeti, örvendek, hogy végre két felkészült jelölt közül választhattunk, és a parlamenti ismeretekkel rendelkező Antal Árpád nyerte el a lakosság bizalmát: nyilatkozatai alapján politikai szín nélkül, csakis a hetvenezres település érdekeit fogja szolgálni. Remélem, a tanácstagokkal együtt dönt majd, és nem a felső vezérkar utasítására cselekszik, mint az előző polgármester annyi éven keresztül.
LŐRINCZ BÉLA, Sepsiszentgyörgy