Amerre néztem, a sarat láttam.
Ólmos esőben emeltem a lábam,
egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,
mint póniló a lovardában.
Én, ki annak idején nagy,
nyílt tereket kértem az unokámnak,
egy, kettő, három, négy, raktam a lábam,
még csak nem is szaporáztam.
Így mentek annak idején a dédapák,
a dédanyák, emlékezetük legyen áldva,
egy, kettő, három, négy, mentek sorra,
belelépve egymás nyomába.
S most látom csak, a honfivér mit ér,
mely idehozta őket a tábor sarába:
számolom, hogy egy, kettő, három, négy,
megyek körbe, s emelem a lábam.
