(P. S. Oroszországban)

Tandori Dezsőnek

Immár egy gondolat se bánt,

kiirtottam, mint a csalánt,

a titkos férget elpusztítottam,

lelkem ingét fehérre mostam.

Nyitott szemmel várom halálom.

Nem párnák közt,

csak szalmazsákon.

Utolsó gyertyám csonkig égett;

annyi év,

és még mindig téged…

S ki tízévenként jársz csak itten,

nem könyörgöm tehozzád, Isten!

Kunyhóm mellett megásva vár rám,

sírom nem ékesíti márvány,

sírhantom: talyiga kavics,

fakereszt, rajta: Petrovics.

Élt? Mennyit élt? Huszonhat évet?

Adjak hozzá?

Vagy ez egy másik élet?

A kemencében föllobog

a tűz, ahogy belédobok

egy-egy halál utáni verset,

mit csak csöndes megszokás verselt.

Elégetem, ez így van rendjén:

föllobban,

majd kihuny a versfény.

Hamvaival gyűszűnyi urna

– veréb viszi Tandori úrnak.

S holttestemhez, mit nem mosnak könnyek,

fújó, táltos paripák jönnek,

s viszik a lelkem, és még ma este

berobognak Budára, Pestre;

izzadtak,

szabadok

s mi bőszek

– Tandori úr számlálja őket.