Az előadó vázolta a négy év történéseit, párhuzamot vonva az észak-erdélyi románok és a dél-erdélyi magyarok helyzete között. A dél-erdélyi magyarok mélységes csalódással vették tudomásul az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntést. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét: elkeseredettség, reményvesztettség és a kiszolgáltatottság érzése vett erőt rajtuk. Helyzetük egyre rosszabbra fordult, és gazdasági, társadalmi, kulturális, demográfiai téren súlyos veszteségeket szenvedtek el.

Ráadásul Románia és Magyarország között 1940 őszén beindult a közel négy évig tartó, úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika mechanizmusa, amely mindkét országban újabb és újabb sérelmet okozott a kisebbségeknek.

Az alábbiakban L. Balogh Béni Megtorlás, etnikai homogenizálás. A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben, 1940–1944 című tanulmányából közöljük A kölcsönösségen alapuló kisebbségi politika kezdetei című fejezetet.

A bosszúvágytól sem mentes, indulatokkal terhelt légkörben már a bécsi döntés másnapján megkezdődött a dél-erdélyi és „regáti” magyar alkalmazottak elbocsátása, Romániából való kiűzése. Kormányutasításra tömegesen kezdték áthelyezni a magyar származású vasutasokat, pénzügyi és igazságügyi tisztviselőket a kiürítés előtt álló, de még román közigazgatású észak-erdélyi területre. Vörnle János külügyminiszter-helyettes szeptember 6-án közölte a budapesti román követtel, hogy Bukarest eljárása „könnyen retorziókra vezethet, és így nem szolgálja a két szomszédos ország közti megbékülés szellemét”.

A figyelmeztetés később a rádióban is elhangzott: kisebbségi politikáját Magyarország pontosan ahhoz szabja majd, hogy a román kormány miként bánik az ott élő magyarsággal.

A dél-erdélyi magyarok üldözése ennek ellenére tovább folytatódott. Igaz, Ion Antonescu egy szeptember 17-i nyilatkozatban arra kérte a hatóságokat és minden románt, hogy tanúsítsák a legkorrektebb magatartást a kisebbségiekkel szemben. Felhívása azonban hatástalan maradt, annál is inkább, mert közben ő maga is a magyarok – és az összes kisebbség – Romániából való eltávolításának politikáját követte. A szeptember 18-i minisztertanácson az államvezető a nem „őslakó” magyarok és bolgárok „tapintatos, de energikus” eltávolításának szükségességét hangsúlyozta. Megemlítette, hogy az utóbbi időben sok magyar eltávozott, de a „valódi” magyar iparosok például a helyükön maradtak. Meg kell oldani az eltávolításukat – folytatta –, hiszen egyrészt kémgyanúsak, másrészt „így sohasem tudjuk felemelni a román iparososztályt”. A kisebbségi kérdésre Antonescu szeptember 21-én újból vissza­tért. Azt szorgalmazta, hogy az államapparátusból minden kisebbségit el kell küldeni, de „progresszív módon, nem pedig erőszakos intézkedésekkel”. Az október 1-jei kormányülésen egyértelműen fogalmazott: „Meg kell mutatnunk a sajtó által, hogy Románia csak a románoké kell legyen, és minden nem románnak azt tanácsoljuk, hogy  maguktól menjenek el, mert eljön majd a pillanat, amikor nem fogjuk itt tartani őket.”

Válaszlépésként a dél-erdélyi magyarok kiűzésére Budapest erélyes retorzióra szánta el magát.

A hatóságok október 4-én több mint 280 vezető nagyváradi román értelmiségit gyűjtöttek össze és toloncoltak ki hét tehervagonban az országból, köztük Nicolae Popovici püspököt. Kolozsvárról háromszáz román családot kellett a rendelkezés értelmében kiutasítani. A kiszemelteket − akik közül többen már ezt megelőzően elhagyták a várost − írásban értesítették, hogy kézipoggyászaikkal két órán belül legyenek a vasútállomáson. A román viszontválasz még aznap megszületett. Az államvezető kilátásba helyezte, hogy szükség esetén „összeszedik” a romániai magyarság vezetőit, és koncentrációs táborokat létesítenek. Az aznapi kormányülésen elmondta: nem önkényesen, hanem felmondással kell két-három hónap alatt minden magyartól megszabadulni. „Nincs mit tennem a magyarokkal, amikor vannak románjaink, akik éhen halnak. Ugyanaz a helyzet, mint a zsidókkal.”

1940. október elején tehát kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással, de 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának egyik legfőbb jellemzője maradt.

A Teleki-kormány, amely 1940 őszén mérséklőleg próbált fellépni az észak-erdélyi katonai közigazgatással szemben, most maga is a megtorlás útjára lépett. A magyar miniszterelnök több mint két hónap távlatából visszatekintve is úgy látta, hogy kormánya az „első perctől kezdve” a megbékélés fontosságát hangoztatta. Némi önkritikus éllel azonban hozzátette: „egyetlenegyszer veszítettük el az idők során türelmünket, akkor, amikor a magyarüldözések és kiutasítások túlságosan nagy méretet kezdtek ölteni”.

A magyar kormány 1940. október elején valóban „elveszítette a türelmét”, és ennek hosszabb távú nemzetiségpolitikai, illetve diplomáciai kihatásai is voltak. Ami az elsőt illeti: a kisebbségek helyzetét javító kölcsönös gesztusok mindkét oldalon elmaradtak, és ezt mind az észak-erdélyi románok, mind a dél-erdélyi magyarok megsínylették. Diplomáciai téren pedig a kisebbségi kérdés október eleji elmérgesedése is hozzájárult a Budapesten folyó magyar–román „likvidációs” tárgyalások megszakadásához, azon „felismeréshez”, hogy a két kormány közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel.

Összeállította: Szekeres Attila