De a tömeg egyre nőtt, és vele a szennyezés is. Az eldobált hulladékokat összeszedték a terület gondnokai, de más intézkedés a természet védelmére nemigen történt, az ezrével eladott parkolójegyek árából szinte semmi nem fordult vissza a tó és az ikerkráterében levő láp állapotának fenntartására. Korlátozták a zsibvásárt, néhány éve pedig betiltották a tűzrakást a parton, de ezt sem vették nagyon komolyan. És kocsma is működött lent, illemhely nélkül.

A kemping már korábban elveszítette vonzerejét, hangulatát. Már nem csupán környékbeliek jártak oda nyaralni, tűz mellett énekelni – megjelentek az erdő csendjét felverő terepjárók és a távoli megyék zajos turistái, kiszorítva, elriasztva a helyhez zarándoki áhítattal viszonyuló régi gárdát. Aztán az új nyaralók is kikoptak: túl sok volt már a medve, és túl kevés a civilizáció meg a folyó víz.

Megvolt azonban a tó. És ez mindent megért, főként, ha az ember nem az autós oldalról érkezett a partjára. Igaz, ott is szaporodtak a keresztek. Egy búcsújáró hely megjelölése még nem zavaró, de a halottaknak állított emlékeknek nem ott lenne a helyük. Most már biztos, hogy jobb lett volna figyelmeztető táblákat elhelyezni a napolajak vízkárosító hatásáról: kedves vendég, ha jövőben is fürödni akarsz, várd meg, amíg felszívódik, megszárad a magadra kent krém. Mert vannak, akik ezt nem tudják, sőt, ők vannak többen. És ezért, a nemtörődöm többség miatt fosztottak meg mindenkit a tiszta esővízben, mesés környezetben való fürdés élményétől. Mehetünk klórozott medencékbe, az való nekünk. Ezt érdemeljük, mert nem vigyáztunk egyedülálló tavunkra. Ezentúl csak néznünk szabad, alábbvalóak lettünk a medvéknél, akik továbbra is beleugorhatnak.

Csak remélni lehet, hogy a tiltás nem végleges. Hogy hátha a terület gondnokai körülnéznek a világban, és találnak valami elfogadhatóbb megoldást. Ausztria tavaiban például szabad fürdeni. Pedig ott igazán hatékony a környezetvédelem...