Gyakran előfordul, hogy miközben nőnek a gyerekek, a legjobb szándékunk ellenére sem tudunk jó kapcsolatot kialakítani társunkkal. Felelősséget érzünk a gyermekeink iránt, de magunkat, mint házaspárt, háttérbe helyezzük, vagy csak annyi időt szentelünk egymásnak, amennyit a gyermekek gondozása engedélyez.

Napjainkban egyre gyakoribb a későn, a 30–40 év körül megkötött házasság, de gyakori eset az is, amikor a felek akkor kötnek házasságot, amikor még nem értek meg a szülői feladatokra. Amikor aztán a gyermekeik megszületnek, erre a feladatra összpontosítjuk figyelmünket, és házastársukkal nem foglalkozunk eleget. Azt hisszük, hogy a kapcsolat minimális figyelemmel is fenntartható, pedig ezzel a szülői hivatás legfontosabb dimenzióját veszítjük el. Ezután is arra kellene összpontosítanunk, hogy házastársak vagyunk, mert ha férj és feleség szereti egymást, a gyerekek olyan otthonban nőnek fel, ahol állandó a jó hangulat.

Egy régi mondás szerint „a szerelmeseket mindenki szereti”. Különösen érvényes ez a gyermekeikre.

A gyermeklélektan kutatásainak eredményei segíthetnek, hogy jó szülővé váljunk, a gyermekeinknek is szükségük van erre. Mindezek az ismeretek értékesek, és nem akarom jelentőségüket kétségbe vonni, de ezek is csak akkor mondanak valamit, ha egymás iránti szeretetünk összefüggésében vizsgáljuk őket.

Sok szülő hangoztatja: saját egyénisége javításával igyekszik megfelelni a feladatnak. Igyekeznek türelmesebbé válni, nem veszekedni. Mások a felmerülő problémák megoldásával foglalkoznak, a félreértések tisztázásával próbálják egyengetni útjaikat, elhárítani az akadályokat.

Lehet, hogy ésszel elfogadjuk: a partnerkapcsolat előbbre való, mint a szülői tevékenység, feleségünk, férjünk fontosabb, mint a gyerekek. De mit ér mindez, ha ennek ellenkezőjét tesszük? Azt is mondjuk talán, ha valamikor választásra kerülne sor: vonakodva, de mégis házastársunkat választanánk gyermekeinkkel szemben.

Nem számít azonban, hogy mit mondunk, az sem számít, hogy mit hiszünk. Valójában több figyelmet és energiát fordítunk arra, hogy jó apák és anyák legyünk, mint arra, hogy jó férjjé és feleséggé váljunk. Hagyjuk, hogy gyermekeink fogyasszanak, „felszívjanak” bennünket.

Egy önvizsgálat mindig segít: mik a törekvéseink, reményeink a jövőt illetőleg? Tervezgetjük, hogy mi legyen a gyermek, ki legyen a házastársa, közelünkben éljen-e vagy sem? Találgatjuk, hogy gyermekeink gondunkat viselik-e, ha majd megöregszünk, vagy nem fognak törődni velünk. Álmaink, törekvéseink, reményeink mutatják, hogy mi a fontos számunkra.

Bármelyik férj mondhatja, hogy felesége az első, érte dolgozik olyan keményen. Bármely feleség érezheti, hogy férje előbbre való, mint a gyermekei. De miről beszél a férjének? Legtöbbször a gyerekekről. Esetleg szóba kerülnek még a rokonok, a munka, a világ egyéb dolgai, de önmagukról és egymásról a legritkább esetben tudnak beszélni. A házaspárok nem beszélgetnek kettejük dolgáról: nem elég gyakran, nem elég nyíltan és főleg nem a megfelelő mélységben. Tehát ezen a téren van még mit tenni.

Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa

(folytatjuk)