„És ezért mondjuk, hogy az elnyert jutalom kegyelem is, és inkább kegyelem, mintsem jutalom, mert ami jót cselekszünk, azt inkább Isten által, és nem saját magunk által tesszük.” (II. Helvét Hitvallás, XVI/11.)
A reformáció egyik fontos öröksége az egyéni felelősség kérdése: megtanít, hogy rajtam múlik, figyelek-e Isten szavára, hagyom-e, hogy általa élhessek dicsőségére, és választ adok-e felém hajló kegyelemére. Ezért minél jobban megismerem a reformáció üzenetét, annál inkább látom, mennyit kell még tanulnom. És minél többet tanulok hitvallásainkról, egyháztörténetünkről és magáról a Bibliáról, annál inkább térdre kényszerít a kegyelem ereje.
Azonban, amikor erre a határtalan szeretetre gondolok, eszembe jut az úrvacsorai liturgiában elhangzó kérdés: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért cserébe hálából életeteket az Úrnak szentelitek, és már itt, e jelenvaló világban, mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek?” Minden alkalommal ígérem és fogadom, hogy így teszek, de az utóbbi időben ennek súlyát is jobban átérzem. Érzem, hogy mindent meg kell tennem ezért a meg nem érdemelt ajándékért.
Időről időre belátom, hogy nekünk, keresztyén embereknek kell képviselni Istent a világban, és megmutatni valamit az égi szeretetből. De mindez mégis a kegyelemmel kezdődik: az a pillanat, amikor Isten kegyelme valóságossá válik, arra késztet, hogy ezért hálából valóban megpróbáljak a társadalom hasznos tagja lenni. Azonban bármennyire is igyekszem, ez egyedül nem megy, szükségem van hozzá a gyülekezeti közösségemre és az egyházamra, amelyben közösen adhatunk hálát, tanulhatunk a másiktól és megerősíthetjük egymást.
Farkas Zsuzsanna
