Nappal nem unatkozott, mert beszélgetett ezzel-azzal – ott nem volt érvényes a kaszárnyabeli szigorúság –, s szinte soha nem kellett végigálldogálnia a háromórányi strázsát, mert érkeztek az ilyen-olyan segélyek, és olyankor mindig lecseréltették valakivel. Éjjel viszont nagyon unatkozott. Kivéve egyszer, amikor ácsorgás helyett zsákokat kellett a kukába hordania. Nem mintha sok örömét lelte volna benne. Kíváncsiságból belekotort a szemétbe: levelek voltak a zsákokban. Levelek, amelyeket a segélycsomagokba tettek a jótét lelkek, akik megszánták a román nyomorban tengődőket. Amely pakkok azonban soha nem értek célba, mert az új, megmentő frontos vezetők meg a sokcsillagos tisztek a javakat magukhoz vették, a szavakat pedig, mivel nekik már volt annyi, amennyi­re szükségük lehetett, kidobták a szemétbe. Nagymamák reszkető kézzel írt sorai, írni alig tudó gyermekek ákombákomjai formáztak egyszerű gondolatokat szeretetről, együttérzésről, szabadságról, s biztatták különböző nyelveken a címzetteket, hogy meséljenek magukról. Je m’apelle Marie, je suis cinque, je te connais pas, mais je t’envoi un petit cadeau… Dear unknown, I’m sending you this small pack of little things. I’d be happy to read a few words about You and your new life… Szavak. Szeretetszemét. Hát hogy is gondolták ezek az imperialisták, mi? Hulladék. Mire a többiek megébredtek, a konténert elszállították. Bánta, hogy nem vágott zsebre néhány levélkét.
Úgy érezte, frissen borotvált arcához nem illik a több mint egyhetes testszag. Jó lenne megfürdeni, gondolta, és erre kiválónak mutatkozott az idő, hiszen a bakák sorban álltak a borbélylány szobája előtt. Nem szerette a megvesztegetést, de kuncsorogni még annyira sem, ezért egy újabb Tobleronét vett magához a hármas csomagból, és lesétált a személyzeti részlegre. Nem volt nehéz meggyőzni a váltás főnökét, hogy adjon neki egy tusolásnyi időt a szolgálati fürdőben. Talán csoki nélkül is beengedték volna, de így nem lett lekötelezettje senkinek. És törülközőt is kapott, tisztát és viszonylag újat, puhát, és egy különféle színű és szagú szappanmaradékokból összegyűrt gömböcöt. Fürdés közben megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha a fiatalabbik szakácsnő vagy még inkább a borbélylány belépne a helyiségbe, és kicsit elidőzne vele odabent, de mivel senki sem nyitott be, alaposan lecsutakolta magáról a koszt, minden hajlatából kigurította az elhalt bőrt, aztán levakarta a meszes víz miatt testére kicsapódott szappanréteget, végül szárazra törölte magát. Ruhái savanyú emberszaga szúrta az orrát, legszívesebben meztelenül maradt volna, de úgy mégsem sétálgathat a tanácsházban – hát magára öltötte a bűzlő rongyokat. A középkorban szinte soha nem fürödtek a népek – jutott eszébe egy régi történelemlecke –, ki fogja bírni. Még ha szilveszter is van – hiszen a legtöbbjüknek ennyi sem jut.
Ünnepi vacsorát kaptak a kövek köré csavart üzenetek mellé. Egy-egy csirkecombot krumplipürével. Krumplipürét nem látott három hónapja. Csirkecombot pedig – azóta, hogy legutóbb, még civilként, sikerült valahogyan, többórás sorban állás árán, beváltania a húsjegyet. Hansi a logisztikai szindikátussal ült egy asztalnál. Jóval gazdagabb volt a felhozatal az asztalukon, mint a többiekén: volt egy palack francia boruk, egy kis üveg holland blue curaçaójuk, egy kiló tartós piskótájuk (talán krém kellett volna hozzá, valami olyasmi állt dánul vagy svédül a csomagolásán), bő fél kiló svájci lyukacsos sajtjuk és több tábla csokijuk is. A segélyekben ugyan cigaretta nem volt, de a piskóta felét elcserélték két csomag jugoszláv Superfilterre. A vacsora végére egészen jól érezték magukat.
Még nem volt éjfél, amikor Ciocan felszólítására – így mondta: uraim, nem így: elvtársak – boldog új évet kívántak egymásnak. 12.00-kor volt az őrségváltás, s addig még mindenkinek meg kellett fordulnia a néhány vécé valamelyikén. Hansi közben elugrott a matracához, a csomagjából előkereste az utolsó háromszögletű svájci csokit, és magához vette. Majd jelentkezett a szolgálatra.
Tudta, milyen sorrendben váltják az előttük őrködőket, ezért úgy állt be a sorba, hogy a főkapuhoz kerüljön. Arra tippelt, hogy ha a rohadt szekusok vagy a terroristák megtámadják az épületet, nem frontálisan teszik, hanem egyszerre több helyen beszivárognak az épületbe, és úgy kezdenek gyilkolni. Ha van egy csöpp eszük, és ha nincsenek túl sokan.

Valahol tizenkettőt ütött egy óra, amikor elfoglalta helyét a kaputól a magasföldszintre vezető lépcső tetején. Jobbra tőle a sötét portásszoba ásított, balra a telefonközpontban viszont égett a lámpa, fényénél a szolgálatos néni kötögetett. Teltek a percek, és nem történt semmi. Ismét várakoznia kellett – de azon kapta magát, hogy ez már nem idegesíti annyira. Elszívott egy cigit, majd egy másikat – senki sem törődött már az efféle szabálytalansággal. Háromnegyed egykor kezdte felismerni, hogy a beígért támadás elmarad. Furcsállotta az érzést: csalódott volt. Rádöbbent, hogy nagyon várta. Harcolni akart. Ellenséget pusztítani. Ölni.
Elővette a Tobleronét, és a telefonos ügyelethez ment. Kopogott, és választ sem várva benyitott:
– Kezicsókolom!
A kötögető néni nem lepődött meg:
– Jó reggelt.
– Boldog új évet! – mondta Hansi. Aztán a nőnek adta a csokit: – Biztosan tetszik ismerni valakit, aki szívesen elmajszolná.
– Jaj, milyen kedves! – forgatta a háromszögletű dobozt, amilyent korábban nem is látott. – Hogyan hálálhatom meg? – kérdezte némi tettetett szolgálatkészséggel.
– Nos, ha össze tudna hozni egy távolsági beszélgetést nekem, az nagy segítség lenne.
A néni összevont szemöldökkel felelt:
– Ugye tudja, hogy ez tilos.
– Sejtettem, de gondoltam, hogy esetleg mégis valahogy megoldható most az egyszer, tetszik tudni, hogy van ez, aggódnak a szüleim, meg minden. Nagyon rövid leszek…
– Jól van, írja ide a számot, és majd kopogok az ajtón, ha esetleg sikerül.
Kevéssel azután, hogy Hansi lefirkantotta a számsort, a néni zörgött az ajtón, és integetett, hogy mehet.
***
Rázott a teherkocsi. A bűzös kipufogógáz összecsavarodott az út menti szántóföldek kilehelte erős trágyaszaggal, beszivárgott a kóber alá. Egy hete is megtették ezt az utat. Akkor sem érezte túl jól magát, de más miatt.
Hét napja nem látták a korábban mindig viccelődő őrnagyot mosolyogni, három napja pedig kifejezetten komor volt. Amióta lerakták az aknákat – talán hogy valamennyi terhet áttegyen a fiúk vállára, ne csak őt furdalja a bűntudat –, azóta folyton leste az alkalmat, hogy beszéljen a fiúknak a fejleményekről. Az első négy alkalommal Samu és a többiek próbálták elengedni a fülük mellett a tiszt aggodalmaskodását. Ötödik nap azonban olyasmit közölt velük az őrnagy, amitől végképp megkeseredtek. Délután, amikor az időközben beindult büfében az utászok körbeültek egy négyliteres borkánt, és a barackkompóttal próbálták megédesíteni napjukat, beült közéjük, és mindenféle bevezető nélkül közölte: – Ma, 1989. december 28-án 14 óra 30 perc körül, őrségváltás után egy őrvezető, hogy lerövidítse az őrszobához vezető utat, keresztül akart vágni az általunk telepített aknamezőn. Bal lábát tönkrevágta az akna – azzal felállt, és otthagyta őket.
Másnap és harmadnap is hasonló híreket hozott. Egy szakaszvezetőről, aki nem tudni, hogyan tévedt az aknák közé. Majd két katonáról, akik abban a csapatban voltak, amelyet az aknásítást elrendelő, de a balesetek miatt immár berezelt tábornok utasítására állítottak össze, hogy felszámolják az aknamezőt, s akiknek szintén elvitte egy-egy lábát egy robbanószerkezet. – Mikor legközelebb jön, tegyük fel a borkánra a fedelet, hogy a barackok ne hallják, amit mond, tisztára megsavanyodtak – javasolta ezt követően Csónakos Ilja a többieknek, majd gyümölcsét a tányéron hagyva, lelépett.
Az aknamező miatt ültek ismét a rázkódó teherautóra. Visszamentek, hogy elkerítsék, drótkerítéssel biztosítsák – felszedni túl macerás lenne, eltarthatna egy hónapig is. Százötven cölöpöt leütni, majd háromszáz méter dróthálót kifeszíteni közöttük, négyórás munka az utászszakasznak… A dróthálót a két széléről kezdték kihúzni. Az őrnagy nagyjából a középső oszlopnál állt, ahol majd találkozniuk kellett a csapatoknak. Egy kopasznak magyarázott valamit, aki aztán tisztelgett, és elrohant a teherkocsi irányába. Az őrnagy körbenézett. Tekintete egy pillanatra találkozott Samuéval. A tiszt mosolygott. Samu vissza­mosolygott: nocsak, szilveszterre visszatért az őrnagyba az élet.
Az első ember, akit rohanás közben Samu meglátott, egy őrmester volt. Odafutott hozzá, és vállon ragadta: – Orvost! Hol van itt orvos?
Az őrmester a fekete parolijára nézett: – Maga utász. Újabb akna, tizedes? – Igen, őrmester.
– Jöjjön velem. Nagy a baj? – Nagy.
Mint amikor a lemezjátszó tűje beakad egy barázdába, és addig ismétli ugyanazt a részletet, amíg kilyukad a bakelit – Samu fejében ugyanaz a néhány másodperces képsor ismétlődött. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban…

Vége

A könyv megrendelhető a Sétatér Kulturális Egyesülettől az office@setater.ro címen