A kezdeményezés a BBC-től indult: az Our World címen sugárzott műsor alapötlete az volt, hogy a csatlakozó országok állami tévécsatornái néhány perces blokkban mutassák be azt, ami szerintük az adott pillanatban országukra a legjellemzőbb. Az Egyesült Királyság és a BBC a Beatlest nevezte nemzeti produkcióként a saját blokkjába…

A színpad lassan megfordul, az alkotók egy lakásba kalauzolnak bennünket, egy testvérpár otthonába. Kanapé, tévé, lemezjátszó, katonabőrönd-asztalka, poharak, hűtőszekrény, a háttérben hatalmas Beatles-plakát… Na, itt már helyben vagyunk, ez a díszlet már sokkal jobban hasonlít az Orlai Produkciós Iroda eddigi, Szent György Napokon bemutatott előadásaira, a Love, love, love Réthly Attila rendezésében készült.

Henry tipikus kispolgár, lakása van, és állandó keresete, Kevin hosszú hajú hippi, akit csupán a zene érdekel, és azért költözött bátyja lakásába, hogy a szülők ellenőrzése alól kivonva magát, szabadon hódolhasson szenvedélyeinek. Hamarosan megérkezik Sandra, Henry excentrikus, gátlástalan barátnője, aki azonnal beleszeret Kevinbe, és mindketten érzik, hogy egymás oldalán egészen kibontakozhatnak a szabadság, a szerelem, az élet habzsolásában. Love, love, love – éneklik a Beatlesszel, szebb világot álmodva maguknak, mint szüleiké, és egymás karjába borulnak.

Amit eddig láttunk, valami olyan amatőr, mai színházművészettől idegen, sok beszédből és ócska,  elsődleges, elfuserált rendezői-színészi megoldásokból összerakott jelenetsor volt, hogy ha a néző nem látta volna más jellegű színházi előadásokban is ezeket a jeles művészeket, azt gondolhatná, valamelyik középszerű szappanoperában tanulták és gyakorolták eddig a szakmát. Az ember ilyenkor elkezd mérlegelni, hogy vajon megéri-e bent maradni még másfél óráig, mert ugyebár színházjegy, tartalmas szórakozás, és más nemes vállalások, vagy inkább egy sör, mert minek tönkretenni teljesen az új áramlatok sodrásában olykor amúgy is elbizonytalanodó színházi ízlésünket… És ekkor lassan, észrevétlenül működni kezdett az előadás.

Ugrás az időben, a Nirvana akkordjai, és egy új világ, melyben az egykori fiatalok szülőkként ugyanolyan felszínesen, gátlástalanul, felelőtlenül nevelik gyermekeiket, mint ahogy fiatalon viselkedtek. Vajon hol csúszott el az a bizonyos életérzés, ami egykor színes virágokat rajzolt a hétköznapok szürkeségébe, menedéket nyújtva számukra a felnőttek világának fájdalmas, fojtogató értelmetlenségében?

Persze jó és felszabadító érzés a szabadság, lazaság, de csak akkor lehet hosszú távon is embernek maradni, ha nem lépi át az ember azokat a bizonyos határokat. A szabadsághoz korlátok is kellenek, különben értelmét veszti, kiüresedik, nihillé silányul…

Aztán eltelt még huszonöt év, és egyenesen megrázóvá vált a történet, ahogy láttuk, hogy mennyire távol sodródtak egymástól a családtagok, és az állandó italozgatás közben milyen értelmetlenné, élhetetlenné vált az életük. Valami olyan őszinteség és mély emberismeret sugárzott a szövegből, ami megdöbbentett, lenyűgözött, felülemelkedett az előadók balgaságain, és magunkba fordított, ahol nosztalgikus érzések kíséretében ott kavarogtak fiatalkorunk eszeveszett kalandjai, és a fájdalmasan felelősségteljes, szürke jelen. Milyen egyszerű és mégis milyen érthetetlen ez az egész… A korok, nemzedékek határán vajon hol találhatjuk meg önmagunkat, melyik az igazi énünk?

Az All You Need is Love újra felcsendül a végén, a rég elvált szülők pedig gyermekeik nyomorúságos élete és vádló szavai elől menekülve ismét táncra perdülnek, ismét saját jövőjükről, boldog öregkorról, kirándulásokról álmodoznak. Jó dolog ez a sokat emlegetett szeretet, de lehet, hogy néha inkább önzést takar? Love Love Love – blablabla. Ennyit is jelenthet az egész, ha csupán saját vágyai kielégítésére használja az ember.

   Hogy hogyan játszottak az előadók a produkció második részében, már nem érdekelt, Mike Bartlett remekműve olyan erővel zúgott át rajtunk, mint egy tornádó. A tapsrendnél azon töprengtem, vajon hogy lehet, hogy az első időutazás után kevesebb hibát észleltem, a második után pedig már nemigen zavart semmi a játékban, sőt, néhány egészen jól megfeszített jelenet is beégett az emlékezetembe. Vajon csak megszoktam ezt a szövegtől szövegig haladó, minden titkot kimondó, megmagyarázó, a gesztusokban, játékban pusztán a hangsúlyokat duplázó színházi nyelvezetet? Vagy elmélyültek volna a szereplők igazságai a színészekben? Talán mindkettő közrejátszott abban, hogy végül is nem bántam meg, hogy nem siettem el a sörözést…
Szereplők: Schruff Milán, Nagy Dániel Viktor, Pálmai Anna/Péter Kata, Gubik Petra/Szabó Irén, Dékány Barnabás. Rendező: Réthly Attila, díszlettervező: Ondraschek Péter, jelmeztervező: Velich Rita.