Hátborzongató a történet, de inkább a játékosság, nem a lélekszorongató sötét hangulatok uralják a Temesvári Csiki Gergely Állami Magyar Színház Wiener Walzer című előadását, melynek meghatározása is különös: bűnügyi vígjáték.
Néha feszengtünk, máskor megkönnyebbülten nevettünk előadás közben, de nem unatkoztunk, és megállapítottuk magunkban, hogy a szerző, Görgey Gábor bizony tud valamit a hatáskeltésről, a vígjáték és általában a dráma műfajáról. Maga vallotta erről a darabról: „Arra gondoltam egyszer, még a hetvenes években, hogy be kéne zsúfolni különböző embereket egy zárt térbe egy hullával, és kideríteni, ki hogyan viselkedik ebben a szituációban? A zárt térből vonatfülke lett egy nemzetközi expresszen – innét a cím: Wiener Walzer, de ezt inkább csak az egyáltalán nem „valceros” krimi iróniája kedvéért választottam –, ahová sorra szállnak be a különböző utasok. (…) Mind későn veszi észre, hova szállt be, és mind menekülni akar a kínos helyzetből, de egyiknek sem engedik meg a többiek, hogy egyedül hagyja el a helyszínt. Sorsukat összeköti a titokzatos hulla…”
Ez volna a drámai helyzet. Olyan bizarr, szokatlan, és olyan mesterien adagolja benne az író az újabb és újabb információmorzsákat, hogy csak kapkodjuk a fejünket: vajon mi lesz ebből, meddig lehet még árnyalni, újabb megvilágításba helyezni az igazságot, új és új szempontokat adni e különös történet értelmezéséhez. A keringő a gyanútlan szereplőkkel együtt a nézőt is bevonzza bűvkörébe, mint egy szélsebesen száguldó vonat, melyről csak a végállomáson lehet leszállni szédülten, zavarodottan, azon töprengve kifelé menet, hogy vajon vígjátékot láttunk vagy tragédiát?
Előadás előtt már az előcsarnokban elkezdődik a játék, a kalauz hangosan terelgeti befelé a nézőket, meg is csíptet pár jegyet a bejáratnál. Aztán végre elfoglalhatjuk helyeinket az Andrei Mureşanu Színház termében, és azonnal feltűnik, hogy bár nagyon egyszerű, látványos és ötletes a díszlet: a nézőtér közepén felállított forgószínpadon egy vonatfülke fémcsövekből, drótokból készült átlátható váza áll, mely a hangosbemondó szokásos figyelmeztetései után lassan elindul, forogni kezd, és elkezdődik az előadás.
Mi sem kézenfekvőbb egy mozgó jármű érzékeltetésére, ezenkívül gyakorlati szempontból sem elhanyagolandó: végre egy előadás, ahol egyszerre minden irányból követhető a játék, ahol egyetlen néző sem ülhet rossz helyen…
A vonatban alvó férfi üldögél, akinek a nyakán mintha fojtogatás nyomai látszanának, aztán érkezik egy álruhás polgármester asszony, annak szeretője, egy békés családi életre vágyó kurtizán, egy nyugalmazott államügyész és annak felesége, végül pedig egy frissen szabadult fegyenc, akiről csakhamar kiderül, hogy annak idején épp a jelen lévő idős úriember ítélte el. És persze a kalauz is fontos szereplő, aki kész megoldani az utasok minden gondját, de valójában csak magára figyel…
A játék friss, mozgalmas, lendületes, a szereplők közelsége miatt minden gesztus, mozdulat nagy erővel hat a közönségre, de a legapróbb hibák is azonnal feltűnnek. A dáma megérkezése, ügyetlenkedése a bőröndökkel ad egy bizonyos humoros felütést az előadásnak, mely végig meg is marad, egyértelmű, hogy az alkotóknak nem áll szándékában megrázó érzéseket gerjeszteni a nézőben ezzel a különös történettel. Olykor az elhangzottak fölé emelkedik a forma, és mintha egy kissé commedia dell’artéba is átfordulna a játék, szándékosan megakadályozva a nézőt a beleélésben. Ahogy a szerző eljátszogat a gondolattal, hogy „mi lenne, ha”, ugyanúgy a játékból is végig érződik egy kis felmutatott irónia: ha így találkoznánk, ezt mondanánk, ezt tennénk egymással… Talán ettől történhet meg, hogy a véres pofonoknál is ott bujkál egy kis mosoly a szájak szegletében.
Indulatok és agresszió nélkül bizony nem lehet eljátszani a történetet, mert valójában ez mozgatja a szereplők egymáshoz való viszonyát, de ha csak felmutatjuk az indulatokat, egy kis hamisság vegyül az előadásba. Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán ennél komolyabban, diszkrétebben, filmszerűbben játszani ezt az abszurd helyzetet, miközben ennyire pőrén áll az ember a nézői tekintetek kereszttüzében, és az is kérdés, hogy tudna-e ekkorát ütni a finálé, ha nem nevetgélnénk végig az előadást…
A díszlet mellett találónak érezzük a szereposztást, jelmezeket, koreográfiát is, az alakításokban senki sem egyértelműen jobb vagy rosszabb a társainál, ezen túl pedig sugárzik a produkcióból az alázat szerző és néző felé egyaránt. Szász Enikő neve elsősorban színészként ismerős a szakmában, de talán rendezőként is figyelhetünk rá ezután.
Nagy lakomák előtt, ha megéhezik az ember, igyekszik nem elverni az étvágyát, hanem ízletes, könnyű falatokkal fenntartani azt. Hazafelé menet egy kis hálát éreztem a Szent György Napok szervezői iránt, és megállapítottam magamban, hogy ha a Reflex Fesztivál már megszokott színvonalú programkínálata előtt valamilyen színházi előadásnak létjogosultsága van Sepsiszentgyörgyön, akkor az egy ilyenfajta előadás.
Szereplők: Kiss Attila, Borbély B. Emília, Tar Mónika, Bicskei István, Balázs Éva, Molnár Bence, Aszalos Géza, Mátyás Zsolt Imre. Rendező: Szász Enikő, rendezőasszisztens: Magyari Etelka, díszlettervező: Albert Alpár, jelmeztervező: Giliga Ilka, dramaturg: Orbán Enikő, színpadi mozgás: Baczó Tünde.
